Édzsizmus

„minden perc egy szálka
már nincs velem a dolgok
régi viszkozitása”

Závada Péter: Hommage a Pinocchio

Történt, hogy a Mandiner munkatársa Stumpf András ellátogatott a Sziget nevű rendezvényre, azon belül is a Rihanna nevű barbadosi énekesnő koncertjére. Mentségére azt hozta fel, hogy tizenöt éves lányával és annak kezdeményezésére tette mindezt. Látogatásának egyik eredménye azután egy szösszenet lett a Mandiner felületén, melyben kifejti, hogy megítélése szerint a koncert és Rihanna egyaránt csapnivalóan rossz volt.

Én magam már igen hosszú ideje megszakítottam a kapcsolatot a szórakoztatóipar muzsikus szekciójával és az a meggyőződésem, hogy ez jól is van így. Klasszikus win-win helyzet ez, nekik is, nekem is jobb így. Annyit azonban mindennap és mindenütt kénytelen vagyok hallani belőle, hogy ne értsem Stumpf meglepetését. Az említett hölgy permanens meztelenkedéssel és az általa előadott zeneszámok szövegének durva szexuális utalásaival tett szert ismertségre. Mondjuk legalább nem buzi – ebben a szakmában már az is valami.

Ezek után nem tudom mit várt. Hazugnak, üresnek találta a produkciót, de hát a mainstream szórakoztatóipar mindig az, mondhatni ez a lényege, hiszen nagyon nehéz abba a bizonyos három akkordba valami érvényeset belezsúfolni; ennyire azért nem egyszerű a világ. Nem osztom Stumpf kolléga abbeli nézetét sem, hogy lelkesebb ugrálással nagyobb művészi színvonal érhető el. A verejték nem végtermék.

A szórakoztatóiparban, Hollywoodból nézve Budapest éppen olyan haknihelyszín, mint a fővárosi művészeknek Makkoshotyka. Csak egy kicsit többet kaszálnak rajta. Úgy hallottam, esetünkben éppen 1 millió dollárt. De abba is hagyom a kultúrelitista fejtegetést, mielőtt elveszítem a pop-rajongó olvasóim szimpátiáját.

Tehát a csalódott látogató hangot adott csalódottságának, és mint olvasom, messze nem volt ezzel egyedül. Itt el is alhatott volna az ügy, ám megjelent a színen Závada Péter és egy roppant felháborodott cikket sikerített Stumpf barátunk írásáról. És csak arról, mint írja, magát a jeles eseményt nem látta, írása tehát csak és kizárólag Stumpf Andrásról szól.

Závada cikke igazi gyöngyszem, megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Olvasván az embernek az a benyomása, hogy valaki beleszellentett a kultúrmarxista nulláslisztbe. (Elnézést, de úgy tűnik én is a popszakma hatása alá kerültem.) Stumpfot – a teljesség igénye nélkül – a következőkkel vádolja: rasszista, szexista, édzsista, eurocentrista, maszkulin-hegemón. Ez utóbbi baromság különösen megragadott. A felsorolás pontosan megfelelhet a CEU gender-tanszékének éves szemináriumi tematikájának. Meg is van hirdetve, gondolom és Závada onnan másolta ki.

De hát ki is ez a Závada Péter?

A papa, Závada Pál, jelentős irodalmi karriert befutó, szépen dekorált kortárs író. Itt szándékolt az „irodalmi” és nem az „írói” karrier kifejezés. A kora kilencvenes években – mikor a magyar kultúrkampf elkezdődött és az irodalmi élet is szekértáborokra szakadt – ő helyesen döntött és a legbefolyásosabb csoporthoz csatlakozott. Ez garantálta a karriert, a művészi teljesítménytől teljesen függetlenül. Én dicsérlek téged, te dicsérsz engem és mindkettőnket tanítanak az iskolában, így azután nagy írók vagyunk; ekképpen szólt a siker marketing-receptje.

Egy írónak sok minden megbocsájtható. Elnézhetjük neki magánéletét, politikai nézeteit, de a terjengős unalmat nem. Závada Pál pedig terjengős és unalmas író.

Hősünk mindent megtanult apjától. Így lett rossz költő – a fent idézetthez hasonló kecskerímek mestere, bár többnyire még erre sem futja – továbbá maga is „előadóművész” és egy hip-hop-formáció tagja. Ilyenből számtalan szaladgál, ő azonban – ellesve a papa módszerét – mindehhez politikai, ideológiai hátországot is keresett magának, hogy biztosítsa a szükséges marketinget és nyilvánosságot. Olyan emblematikus helyek és nevek szegélyezik pályáját, melyek a honi libsizmus fellegvárai és fénylő csillagai.

Karrierje töretlen, ám a közeg, melyben e karrier megvalósul mély nyomokat hagyott benne és láthatóan károsan befolyásolta elmeállapotát. Mindennek ára van. Stumpfot például „rasszistának” nevezi, mert „félmeztelen feka artisták” -ról beszél. Megvallom töredelmesen, én sohasem tudtam pontosan, mit is értsek a „rasszista” jelzőn. Valami olyasmit szoktak mondani, hogy rasszista az, aki az embereket bőrszínük szerint megkülönbözteti. Szerintem az ilyen az nem rasszista, hanem pusztán arról az örvendetes élettani tényről tesz tanúbizonyságot, hogy nem vak.

Ugyanez vonatkozik a „szexizmus” vádjára is, amely azt fedi, hogy érzékszervi úton meg tudjuk különböztetni a férfiakat a nőktől. (Bár kétségtelen, hogy ez egyre nehezebb bizonyos szélsőséges esetekben.) A „maszkulin-hegemón” kifejezés azt sugallja, hogy Stumpf kolléga a férfiuralom híve. Erről nekem nincsenek közvetlen információim. Závada pedig nyilván abból indul ki, hogy miután Rihanna nő és szidják akkor ennek csak a „maszkulin-hegemón” gondolkodás lehet az oka, amint nyilván annak is, ha szóvá tesszük a feleségünknek, hogy odakozmált a pörkölt. Ha a férj főzött hasonló eredménnyel és a feleség teszi szóvá, az meg nyilván feminizmus, az pedig jó. Fene se érti…

Figyelemreméltó továbbá, hogy mindezeket a jelzőket, mint „izmusokat” vágja Stumpf kolléga fejéhez. Ezzel azt sugallva, hogy az elkövető nincs egyedül, egy teljes szellemi mozgalom áll mögötte, mondhatni világösszeesküvés – a baloldali konteó szerint. Egyúttal haza is beszél: nézzétek milyen hősiesen állok ki az elveinkért!

A kérdés már csak az, ha Závada szerint „így” nem lehet beszélni, akkor hogyan kell? Hogyan kerülhetjük el a fenti főbűnöket? Nyilvánvalóan úgy, hogy nem utalunk beszédünk alanyának efféle tulajdonságaira, „nem különböztetjük meg” ezek alapján. Csak sajnos így – megkülönböztetés nélkül – igen nehéz meghatározni, hogy kiről is van szó éppen. Láthatóan az igény az, hogy valakiből kor, nem, bőrszín, származási hely és gondolat nélküli kreatúra legyen – tehát tipikus Závada Péter. Halmazatilag még verseket is írhat akár.