„Az élet olyan mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” Rejtő Jenő örökbecsű gondolata jutott eszembe, miközben olvasgatom a párját ritkító értelemmel felszerelt „Kettős mérce” című blog utóbbi írását bizonyos Ámon Kata tollából, aki – minő meglepetés – a CEU jeles hallgatója, ahol is gendert és szociológiát is tanul, ahogy kell. A cikk nagyjából arról szól, […]
Történt, hogy a Jarmúk folyónál, a Galileai-tengertől délkeletre, vívták meg 636 augusztusában, dühöngő homokviharban a döntő csatát a bizánci és a mohamedán seregek. A csata – nem kis mértékben a szíriai keresztények árulása miatt – elveszett. Hérakleiosz császár, aki meg volt győződve róla, hogy mindez Isten büntetése, mert vérfertőző házasságban élt unokahúgával Martinával, hajón hagyta el a provinciát. Rossz nyelvek szerint előtte ijedtében magához vette a szíriai városok kincstárát is. A parttól távolodván keservesen sírt: „Isten veled Szíria, Isten veled!” – sírt a parttól távolodván, ahogy feljegyezte Szíriai Mihály a krónikás. Így került az a Szíria – keresztény segítséggel – mohamedán kézre, ahol izgalmas eseményeknek lehetünk szemtanúi újabba.
378-ban, mikor a gótok legyőzték és megölték Valens császárt, nyitva állt előttük az út egészen Konstantinápolyig. Lelkiismeretesen fel is dúlták és kifosztották az egész vidéket, bár a nagyobb városokat – katonai szervezetlenségük okán – nem sikerült elfoglalni, a városlakók szerencséjére.
Felvetődött, a párizsi merényletek kapcsán, az elkövetők egyike másika Magyarországon keresztül érkezett. Ez pedig felveti annak a lehetőségét, hogy személyesen találkoztak Komáromy Gergővel és/vagy látták Paprika Kingát biciklizni. Ez sok mindent megmagyarázna. Gondoljunk bele, a szerencsétlen mohamedán ezzel a feldolgozatlan lelki inzultussal érkezik egy idegen világba. Naná, hogy megvadul és elragadtatja magát.