Mi leszel, ha nagy leszel?

„S a munka ne legyen robot csak,
De himnusza a dolgozóknak!”

Juhász Gyula: A munkásotthon homlokára

Régebben ezt a kérdést tették fel, többnyire idősebb rokonok és roppant kínos volt, mert vagy nem tudta az ember, vagy mindenki hülyeségnek tartotta gyermekkori vágyainkat. Amúgy is nehéz kérdés volt ez, már az én régen volt úrfi koromban, hiszen annyi szép, izgalmasnak tűnő szakma volt már akkoriban. Mostanában pedig tömegével keletkeznek az újak. Ezek egy részét a technikai, technológia fejlődése hozza magával, másik részét pedig a mindent elborító haladó, kritikai társadalomszemlélet. Ilyen új szakma, mellyel egyre gyakrabban, mondhatnók állandóan, találkozunk az ún. „aktivistáké”. Nem kívánom e nemes hivatást teoretikusan elemezgetni, ehelyett az egzisztenciális és pszichológiai vonatkozásait vizsgálnám, régi, megrögzött szokásom szerint egyéni példákon szemléltetve ezeket.

Itt van nekünk erre példaképpen Gulyás Márton, aki utóbb piromán ötletekkel is felhívta a figyelmet magára. Mint kihirdette el szeretné égetni a jobboldali lapokat, az Alaptörvényt és a „Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatokat amelyekkel telebaszták a közintézményeinket”. Azért alkalmas számunkra, mert barátunk nem egyén, hanem típus. Ezt úgy értem, hogy megmozdulásai, nézetei, de még életmódja sem különböztethető meg a vele egy követ fújókétól. Paradox módon ez az egyformaság a magukat különcnek és nagy egyéniségnek tartók között a leggyakoribb.

A mi Mártonunk egy hirtelen felnyurgult, tyúkmellű fiatalember, mifelénk úgy nevezik az ilyet, hogy gléngyó. Orcájáról pedig nekem a tenyérbemászó kifejezés jut eszembe. Konszolidált, polgári család gyermeke, bár ez kevéssé látszik rajta. Szellemileg a gimnázium elvégzésére volt képes, gondolom akaratának végső megfeszítésével. Felvették ugyan a Színház- és Filmművészeti Egyetemre de ott csak pontosan négy hónapot töltött. Mint mondá, ekkorra elunta az ott uralkodó poroszos, antidemokratikus légkört – valamint közeledett a vizsgaidőszak is – így felhagyott tanulmányaival. Ez logikus lépés volt részéről, hiszem írni és olvasni már feltehetőleg tudott, és így a választott hivatása szempontjából máris túlképzettnek számított. Karakter szempontjából az egyik legtragikusabb csoportba tartozik, a tehetségtelen színészekébe. Láthatóan egész életében a világot jelentő deszkákra vágyott – mondjuk mehetett volna asztalosnak is – de ez nem sikerült. Tehetségtelen színész az, aki akkor is hasogatja a kulisszákat, ha azok nincsenek ott, erre pedig hősünk bárhol és bármilyen testhelyzetben képes.

Trapézon és lovon is – hogy Rejtőt idézzem ismét.

Képességeit a Krétakör nevű „alternatív színházban” kezdte kamatoztatni Schilling Árpád botrányrendező atyai tekintetétől és jó tanácsaitól kísérve. „Alternatív” színházak világszerte percenként jönnek létre és múlnak el, belefulladva a dögunalomba és a jól megérdemelt érdektelenségbe. Ez ellen Schilling felfedezte és bevetette a haladó baloldal régi fegyverét: a mártírrá  válást. Ha egy haladó hirtelen felindulásból elkövet valamit és ezért vegzálni kezdik, akkor világgá sikoltja, hogy „koncepciós per” folyik ellene, esetleg antiszemitizmus, ezzel próbálván meg elvenni a kedvét mindenkinek az ő megbüntetésétől. Ennek jegyében Schilling és kis tanítványa mindenhol, minden időben tele szájjal szidja a kormányt, így amennyiben a gonosz kormány ezek után nem hajlandó annyit fizetni a saját szidalmazásáért, mint amennyit ők szeretnének, akkor állíthatják, hogy a nézeteikért büntetik őket. Ami persze csúf dolog. Itt jegyezném meg, hogy tapasztalataim szerint a világmegváltó, alternatív művészeti produkciók többnyire és végső soron a művészek megélhetéséről szólnak. Rendszeres visszaélés folyik a romantika máig élő, heroikus művész- és művészetképével, az éhező, szomjazó, az emberiség megváltásán fáradozó, önzetlen művész képzetével. Ezzel szemben valójában meglehetősen kispolgári anyagi életigények állnak, melyek semmiben sem különböznek mondjuk egy hidegburkolóétól. És ezzel nem a hidegburkolókat akarom megsérteni. Ők ugyanis hasznos tagjai a társadalomnak, mert hová lennénk WC-csempe nélkül.

További eredménye Schilling-módszernek, hogy a folyamatos balhézással közönségük könnyen lankadó figyelmét is fenntartják maguk iránt. Ennek jegyében a mi Marcink is minden ellen tüntet – persze csak jobboldali kormányok idején, mert mindennek van azért határa – örökös botrányhős, így önnön valós jelentőségét messze felülmúló jelenségnek mutatkozik, ami láthatóan jó hatással van az önérzetére.

Van azonban ennek a dolognak egy további érdekes vonása is. Önkéntelenül is felmerül az emberben a kérdés: vajon hogyan lehet hosszabb időn keresztül, jól láthatóan mindenféle tudás és bármi érdemi munka nélkül megélni? Mert ebben a mutatványban Gulyás szintén nem egyén, hanem típus. Számolatlanul vannak Marcik és láthatóan egyre többen lesznek. Tömegével nyílnak és teljes hallgatói létszámmal üzemelnek például a gender és feminizmus tanszékek szerte a nagyvilág egyetemein és sokan jelesre vizsgáznak például tüntetéstanból.

Az a kérdés: mit fognak a csillogó szemű hallgatók csinálni, mi lesz belőlük ha majd végeznek?

Mi leszel ha nagy leszel? Feminista genderológus? Szép szakmának ígérkezik, csak azt nem tudom, hol fognak elhelyezkedni? Felvetődik az a kétségkívül földhözragadt dilemma is: ki fizeti majd őket? Egy részükből – aki kellően agresszív és exhibicionista – nyilván aktivista lesz, ez mára elfogadott szakma lett, de a többiek? Ők majd passzivisták lesznek valószínűleg – a tanulás szempontjából máris azok – ám ez miféle karrierlehetőséget tartogat számukra? Némileg vigasztalhat bennünket a tudat, hogy egyesek majd kinövik, de a többiek?

Nehéz kérdések ezek. Az a benyomásom, hogy egy újabb hatalmas réteg jön/jött létre, akit el kell tartanunk, de cserébe legalább megvetnek bennünket. A jövő – e tekintetben is – egyre nagyszerűbbnek látszik.