A szürkeállomány IV. – dr. Dániel Péter

31
 

 

 

„Tempora permutas nec tu mutaris in illis”
(Az időknek más jelleget szabsz, ám te magad nem változol velük)

Corippus, római költő

A fentihez hasonló, ismert latin eredetű idézet a „Változnak az idők, és mi is velük változunk”, ami tökéletesen ellentmond Corippus gondolatának. Nos, én úgy gondolom és tapasztalom, hogy vannak emberek, akik ellenállnak az idők sodrásának és történjen bármi, ők nem változnak. Sziklaszirtként állják az idő árjának ostromát.

Elnézve a március 15-i ünnepséget megerősödött bennem ez az érzés. Így hát olyan hőst választottam írásom témájául, akibe megbízhatunk, aki nem változik, történjék bármi és amúgy meg jellegzetes képviselője, mondhatnók, díszpéldánya a magyar szürkeállománynak.

Ő hazánk elűzött nagy fia, dr. Dániel Péter.

Híre ment, hogy a fokozottan kormánypárti 888 című kiadvány szerkesztősége számára levelet hozott a posta. A feladó nem más volt, mint hazánk egészen Izraelig elűzött büszkesége, dr. Dániel Péter. A levélben a nagy államférfi biztatóan megmutatja, hogy nem tett le a hazatérés gondolatáról, mert úgy érzi, munka vár még rá idehaza. Nem is akármilyen munka, hanem az igazságtétel szép, ám nehéz feladata. Mint írja:

„Orbán Viktor és aljas, fideszes bűntársai vagy lógni fognak vagy a börtönben fognak megrohadni és ha majdan ügyészként szerepet kapok ebben, akkor garantálom, hogy minden családtagjuk és minden bűnsegéd stróman vissza fog adni minden lopott és elsikkasztott vagyont, földet, céget, sőt még a trafikokat is. Legalábbis, ha majd pár év múlva én hallgathatom ki őket ügyészként, akkor biztosan…”

Eddig az idézet. Mielőtt bárki, elhamarkodottan elmegyógyászati következtetéseket von le az episztolából és abból a fura vágyból, hogy hősünk vérügyész szeretne lenni és akasztatni, olvassa el a továbbiakat. A helyzet ugyanis sokkal súlyosabb, mint azt gondolnánk.

Ki is hát ez a mi Péterünk?

Hősünk dr. Dániel Péter néven látta meg a napvilágot 1969-ben. Hétköznapi gyermek volt, ám családja szeme fénye, egyetlen reménysége. Azért is előlegezték meg neki már születése pillanatában a dr. Dániel vezetéknevet, hogy mindenképpen betöltse a neki rendelt doktori sorsát. A kisdedből roppant jól táplált felnőtt lett. 1996-tól ügyvédként praktizált és sokat foglalkozott a „kisebbségek” ügyes-bajos dolgaival, olyannyira, hogy a Magyarországi Kisebbségek Pártjának képviselőjeként a Magyar Gárda megszüntetését eredményező jogi eljárásba is beleütötte az orrát. Évei – néhány ilyen izgalmas kivételtől eltekintve – lassan és észrevétlenül csordogáltak, egészen 2010-ig, mikor is az új, hatalmas kihívások új, hatalmas hősöket vonztak emelkedni.

Első figyelemre méltó cselekedete volt életének eme korszakában, hogy egy kaszinótojás segítségével illusztrálta az Alaptörvény egy példányát, valamint ketchupot öntött az alkotmány asztalára is. Azzal, hogy ezeket külön-külön csinálta, finom, gurmand ízlésről tett tanúbizonyságot – a kaszinótojás ugyanis fogyaszthatatlan ketchuppal. E korszakát, melyben az élelemhez való vonzódása már daliás alakján is feltűnően látszott, tán összefoglalóan úgy nevezhetjük: „magányos forradalom különböző táplálékok segítségével”.

A következő évet sem tudta kihagyni, akkor Wittner Máriát nevezte „primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti” -nak. Ezek után Horthy szobrát öntötte le vörös festékkel, valamint magyarázó táblákat helyezett el rajta. Mindezek és más stiklik miatt különböző perek indultak ellene, és a doctor mirabilis nem vállalta az ezzel járó nehézségeket, hanem alijázott a távoli Izraelbe.

Ezután sem feledkezett meg hazánkról, ahol annyi évet élt in partibus infidelium.

A közösségi média segítségével folyamatosan ellát bennünket izraeli élményeivel. Megtudhattuk tőle, hogy Izraelben minden csodálatos. Az emberek segítőkészek, barátságosak és az arabokat pedig egyből lelövik. Teljes a boldogság. Ám valami mégiscsak piszkálja dr. Dániel lelkét. Nem tud elszakadni tőlünk, mi több visszavágyik, mint azt a levele is tanúsítja. Vajon miért?

Nem állom meg, hogy el ne meséljek egy ide illő történetet. Valaha, boldogult úrfi koromban a K.-i színházban ismertem egy fiatalembert, aki tán dramaturg, vagy valami ilyesmi volt ott. Aztán egyszer csak eltűnt a büféből – másutt sohasem láttam a színházban – és halk suttogás indult, hogy kivándorolt Izraelbe. Ezzel hanyag eleganciával napirendre is tértünk a dolog felett. Aztán – nem telt el egy év – a mi Andrisunk egy napon ismét ott ül a büfében. (Hogy ez hogy történhetett, ne kérdezzék, a barátaim éveket ültek disszidálási kísérletért  és nem a büfében, ő valahogyan nem.) És nem csak ült abban a büfében, hanem mesélt is. Történeteket Izraelről és népéről. Ott – szerinte – mindenki három méter magas, tíz nyelven beszél, a föld áldott és narancs terem a sivatagban. Egy édenkert na. Sokáig és sokszor mesélte ezeket, míg egy történeti napon – közepes fokú alkoholos befolyásoltság hatására, mit tagadjam – megkérdeztem tőle, hogy ha mindez így van, akkor mi a fészkes fenéért jött vissza, ide eme barbár földre és büfébe? Rövid töprengés után a következő választ adta: „Mert ott nem kunszt zsidónak lenni.” A válasz a maga frappáns ám rafinált egyszerűségével lenyűgözött.

Valami ilyes bujkál hősünk zakkant elméjében is.

Ezért nem tudunk megszabadulni tőle. Az identitását ugyanis nem az adja, hogy ő zsidó, hanem az hogy a többiek antiszemiták. Továbbá az is látható, hogy még nem teljesítette be sorsát.

Mesélik, hogy az ifjú Julius Caesar sírva fakadt Nagy Sándor sírjánál mondván: „Mire ő annyi idős volt mint most én, már a világ ura volt!” Nos. a dr. is úgy érzi. Családtagjai, mire annyi idősek voltak mint ő, már akasztattak is. A leveléből kiderül, szeretne egyszer még vérbíró, vagy vérügyész lenni, mielőtt utoljára kel fel számára a nap. A maga módján használni szeretne még egyszer szülőföldjének, még ha az meg is tagadta őt.

Ez ám a hazaszeretet.