A párt ökle

19
 

 

 

„Munkásőrnek egy baja, így van-e,
Mért nincs három élete, élete:
Egyiket a pártnak adja, másikat a párja kapja,
Harmadikkal egy a fegyvere, Hej!”

Munkásőr induló

Történt, hogy a nagy francia forradalom egyik különösen vérgőzös időszakában, a királypárti felkelés leverése során, nyílt csatában álltak egymással szemben a királypárti és forradalmi seregek. A forradalmi erők vezére a jeles hadvezér Kléber tábornok volt. Az akit azután Napóleon Egyiptomban felejtett és – az első konzul szándékaitól nem eltérő módon – valami mohamedán meg is orgyilkolta, ahogyan ez arrafelé már akkor is szokásban volt. Állítólag a későbbi császár tartott Kléber hadászati képességeitől és népszerűségétől. Tehát szemben állt a két had egymással, mikor a forradalmi sereg tisztjei nagy derültséggel tapasztalták, hogy a konvent által kinevezett komisszár vadul igyekszik minél hátrébb kerülni a hadsorokban. Kléber megfeddte tisztjeit: „Ne nevessenek uraim! Ő majd csak a csata után kezd el gyilkolni!” És lőn.

Olvasom, hogy a távoli Hódmezővásárhelyen – ahol katonaidőm nagyobb részét leszolgáltam – kiállítás nyílt a „Kádár-huszárok és pártkatonák. Munkásőrök Hódmezővásárhelyen, 1957–1989” címmel. Dicséretes dolognak tartom, hogy megemlékeznek erről a szervezetről, hiszen lassan már felnő egy generáció, akik oly szerencsések, hogy személyes élményei nem lehetnek a „magyar munkásmozgalom” eme furcsa manifesztációjáról. Úgy gondoltam, hogy magam is csatlakozom a kezdeményezéshez és megosztom a nyájas olvasókkal saját élményeimet is a csőcselék hadseregéről.

A munkásőrséget tulajdonképpen a szégyen és az önigazolás hozta létre.

Az ’56-os események egyik alapvető tanulsága a kommunista párt, az erőszakszervezetek végtelen és a szovjet elvtársak által is észlelt megalázó gyávasága volt. A forradalmi események hatására, a nemrég még oly veszettnek és marconának tűnő államhatalmi szervek, egyszerűen szétszaladtak. Szenespincékben és mosókonyhákban rejtőzködtek, elégették irataikat, egyenruhájukat. Illetve az okosabbak kezdtek a forradalomhoz pártolni.

Ha valamit nem tudsz megakadályozni, állj az élére – tartja a mondás.

A felkelés leverésére orosz csapatokat kellet tömegével bevetni, mert a kommunista párt felfegyverzett, kiképzett és kivételezett erői szertefutottak az első lövések hallatán.

A besorozott AVH-s katonákat meg lehetett érteni. Nyilván semmi kedvük sem volt veszélynek kitenni magukat olyanokért, akiket ők is kellően utáltak. Menthetetlen viszont a tisztikar és a magas beosztású pártfunkcionáriusok viselkedése. Amilyen felfuvalkodott és brutálisan kegyetlen módon bántak mindenkivel mikor biztonságban érezték magukat, olyan félénknek mutatkoztak akkor, mikor fennállt a veszélye, hogy visszalőnek.

Kádár felismerte ezt és úgy gondolta, létesíteni kell egy, új igazán hatékony hadsereget a párt katonáiból, hogy a legközelebbi ellenforradalmat saját erőből verje le. Az mégiscsak más.

A kezdeményezés azonban halálra volt ítélve, hiszen ugyanazok léptek be a munkásőrségbe, akik már egyszer kínosan kudarcot szenvedtek. Nem voltak ugyanis mások, akik jelentkeztek volna.

Kis ország vagyunk, csak egy csőcselékünk van.

Nem is sikerült valami fényesen a dolog. A söpredék söpredék módra viselkedett, és mikor fegyver volt a kezükben – és nem kellett ellenállástól tartaniuk – akkor különösen veszélyesek voltak. Önmagukra is egyébként. Ahogyan Kádár elvtárs éleslátóan megjegyezte: „az összes baj forrása, hogy berúgnak és fegyver van a zsebükben”. ’67 után aztán el is vették tőlük a fegyvereket és csak gyakorlatok, vagy őrködés során kapták vissza. Ahol egyébiránt pontosan olyan ittasak voltak mint annakelőtte, így a részegen lövöldözés nemes hagyománya egy percre sem szakadt meg.

Az Sz.-i Tsz-ben, ahol napjaimat mulattam,minden esztendőben behívták a munkásőröket gyakorlatra. Nagy nap volt ez az ő unalmas életükben. A Tsz teherautói szállították őket az imperializmus elleni harc gyakorlásának színterére, a teherautókat is behívták ugyanis. A gyülekező – roppant praktikusan – a „Sport” nevezetű italmérés előtt volt, ahol a hős harcosok indulás előtt pálinkával és csillagvizsgáló állásba fordított sörösüvegekkel üdvözölték a felkelő napot. Sietni kellett és siettek is, mindig volt néhány harcos, akit nem is vittek magukkal, mert túlságosan gyorsak voltak. Valami olyan szelekciós szempont működött, hogy aki nem tudott magától felmászni a teherautóra az otthon maradt. A dolog azután folytatódott a gyakorlaton is.

Katonaként volt módom éleslövészeten részt venni a párt ökleivel együtt. Szerintem mindannyian konkrét életveszélyben voltunk a részegen lövöldöző barmok között. Akkor állapítottam meg, hogy a munkásőrtől csak akkor vagyok biztonságban, ha rád céloz. Akkor ugyanis bizonyosan nem talál el.

Este azután hazatértek az imperialistákkal vívott harc fáradalmaitól megtörten, és ugyanott, a „Sport” előtt tették ki őket. Szó szerint tették, mert volt, aki már nem tudta a platót önerőből elhagyni.

Ezeket bajtársias gondossággal az árok szélére fektették, hogy pihenjenek.

A had még mozgásképes alegységei pedig berontottak a műintézménybe, hogy feltegyék a koronát a napra. Aki már megkoronázta az kibotorkált és csatlakozott az árokparton pihenőkhöz. Ezekben, az osztályharc szempontjából oly kritikus pillanatokban, aztán jöttek a riasztott hozzátartozók, és ők szállították haza a vitézeket.

Mi, akik a gyorsabb lakás- vagy telefonkiutalás ígérete ellenére sem léptünk a proletariátus fegyveres erejének kötelékébe, eleinte meghökkenten, később a megszokás egykedvűségével figyeltük az eseményeket.

Így éldegéltünk a csőcselék alkohol fűtötte uralma idején.

Ezért nem osztottam én sokak félelmét a rendszerváltozás körüli időkben. Szerintem egy munkásőr megmozdulás legfeljebb a detoxikálókra rótt volna megoldhatatlan feladatot.

Már csak rossz álomnak tűnt az egész, mikor ’94-ben váratlanul újra láthattuk őket a hatalom aurájától övezve. Ma pedig gyerekeiket és unokáikat szemlélhetjük, amint ugyanattól az internacionalista hévtől áthatva, ám a barikád másik oldalán küzdenek. Talán nem isznak annyit, de ez csak nekik rossz, mert mint a hallhatatlan doktor Samuel Johnson találóan megjegyezte. „Az élet többnyire elviselhetetlen, hacsak nem ittas az ember.”