Amikor a hóhért akasztják

„A valósághű felháborodás annak áruvédjegyévé lesz, akinek egy új eszmét kell szállítania az üzem számára.”

Theodor W Adorno

Cikkek tömkelege jelent meg arról, a világegyetem állapotát bizonyára károsan befolyásoló hírről, miszerint kirúgtak egy bizonyos Harvey Weinsteint a saját cégétől, miután kiderült róla, hogy ifjú színésznőkkel hetyegett, akik ezt később felhánytorgatták neki.

Az ügy kipattanása után a történetünk főszereplőjét „szexuális ragadozónak” nevezték (amit sohasem értettem, mert a ragadozó megeszi és nem megizéli áldozatát) és mindenféle csúf szokásokat vetettek a szemére, melyek elviselésére kényszerítette a művésznőket. Hősünk egyébként lelkes demokrata, egyúttal nagy és rettenhetetlen nővédő is a filmmogulság mellett.

Mint kiderült a nőket tényleg szereti.

A félreértések elkerülése végett: egyáltalán nem sajnálom az illetőt. Tőlem akár fel is köthetik. Őszintén szólva, senkit sem sajnálok a hollywoodi álomgyár napszámosai közül. Sokkal kártékonyabbaknak tartom őket, mint megannyi nő- és buzijogi aktivistát, sokkal többet tettek ugyanis a világ romlása érdekében, mint megannyi haladó teoretikus. Azokat ugyanis – a társadalomtudományi karrierre vágyó, amúgy teljesen gondolattalan értelmiségieken kívül – csak a legelrévültebbek olvassák, és azok is csak ritkán.

Ezzel ellentétben a szórakoztató ipar, a buzi cowboyokkal, néger vikingekkel és egyéb abszurditásokkal, az elmúlt évtizedekben minden fogyasztó otthonába berontott, egyfajta gigászi érzékenyítő tréning keretében. Hadd szokják. Amint látható, szokják is rendesen. A szórakoztató ipar – kedvenc önmeghatározása szerint – maga a haladás legharcosabb képviselője, holott valójában nem más, mint az „elnyomottak” sorsa iránti hazug felháborodás kelyhe, a vélt, vagy valós szerencsétlen sorsokból kifacsart busás bevétel. Nem sajnálom hát őket, sőt, kaján örömmel tölt el, ha kiderül, hogy nem csak az általuk promótált eszmék, hanem ők maguk is hazugnak bizonyulnak.

Van azonban egy kis bökkenő. Mégpedig magukkal az áldozatokkal, akiket Weinstein, a hírek szerint, szexuálisan jól megragadozott. Úgy szól a történet, hogy áldozatait szállodákba csalta és ott – célozván későbbi karrierjük lehetőségeire – szexuális szolgáltatásokat követelt tőlük. Majd megtörtént ami megtörtént. Mármost, ha valaki pénzért, vagy bármely más későbbi előnyökért efféle tevékenységet végez, azt normális esetekben kurválkodásnak szokták nevezni.

Az illetőket ugyanis nem megerőszakolták, hanem ajánlottak nekik a szolgáltatásért valamit cserébe.

Én elhiszem, hogy az ifjú művésznőknek, megpillantva ruhátlanul ezt a kövér, szőrös zsidót (előre is elnézést a szerkesztőmtől, mert egyrészt e leírás rá is igaz, másrészt a Facebook őt fogja letiltani miatta), nem volt különösebb kedve a dologhoz, no de úgy gondolták akkor, hogy a szent művészet érdekében eme apró nehézséget el kell viselni. Amúgy az érintett művésznők a későbbiekben is főleg a Weinsteinnel megosztott bájaik fotografáltatásával hívták fel magukra a nagyérdemű közönség figyelmét.

Mert hát vissza is utasíthatták volna.

Miért mentek el egyáltalán egy szállodába  Weinsteinel? Még ha – egyáltalán nem életszerű – naivitással azt is gondolták, hogy teoretikus filmesztétikai problémák megvitatásához van szükség a szállodai légyottra, akkor is gyanút foghattak volna, mikor kiderül, hogy erre az illető szállodai lakosztályában, tanúk nélkül fog sor kerülni. Még akkor is, egy felháborodott „Nem!” kíséretében, lekeverhettek volna egy istenes pofont neki és az ajtót maguk után jól becsapva, távoznak. Esetleg még szólnak a barátjuknak is, aki néhány orrba veréssel nyomatékosítja a dolgot.

Csakhogy, ugye, akkor oda a reménybeli pompa és csillogás, vörös szőnyeg, világhír, Oscar-díj, egyebek. Érdekes módon az események körül habzó műfelháborodott, média-nyáltengerben senkinek nem jutott ez eszébe.

Vannak szakmák, melyek feltehetően egykorúak az emberiséggel. Ezek közé tartozik a kurválkodás is. Nem véletlenül hívják a legősibb mesterségnek.

Valószínűleg már az ősemberek között is előfordult, hogy egy szép, cupákos mamut-steak okán sor került erre-arra. Nem is volt ezzel különösebb probléma sokáig. Mostanában azonban változóban van a világ. A haladás felismerte, hogy az egyén nem felelős semmiért, minden rossz az „igazságtalan” társadalomnak köszönhető. Nem úgy van az, hogy valaki úgy dönt, sokkal könnyebben és több pénzt lehet keresni háton fekve, mint a Tesco-pénztárban görnyedve, vagy az iskolában magolva – nem. Az a fránya társadalom fülön fogja és belekényszeríti különböző ágyakba. Ő tehát áldozat. Ha őt kérdezzük, akkor mindenképpen.

Tudom, tudom, ebben az iparágban ténylegesen vannak áldozatok is, akiket erőszakkal kényszerítenek prostitúcióra, és akik szabadulnának, de nem tudnak. Őket természetesen megilleti a törvény védelme és a mi együttérzésünk is. Meggyőződésem azonban, hogy ez esetben nem erről volt/van szó. A résztvevők pontosan tudták, hogy mit csinálnak és miért. Bármikor kiléphettek volna a szituációból, ha morális érzéküket bántja a dolog.

Csakhogy akkor nem bántotta annyira.

Most persze – érthetően – élvezettel átkozzák  Weinsteint, hiszen ezért egyrészt beszélnek róluk, ami minden hollywoodi sztár vágyainak netovábbja, másrészt bosszút állhatnak ezen a gusztustalan fráteren a gyomorforgató légyottért. Bónuszként pedig megfürödhetnek az áldozatoknak járó együttérzésben, remélve, hogy ez majd jobb nézettségi mutatókban testesül meg.

Boldogult úrfi koromban dolgoztam én színházban és viszonylag jól ismerem az ottani miliőt. A dolog lényegét Thália egyik sokat látott papnője a következőképpen foglalta össze: „Ha szerepet akarsz, nem azt kell mondani a rendezőnek, hogy így a művészet, meg úgy a művészet. Azt kell mondani: rendező úr, maga egy szép ember.” Ő csak tudta.