Szürkeállomány VI. – A bolsevik

„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába.”

Szamuely Tibor a győri beszédében

A jeles és mérhetetlen objektivitásáról elhíresült HVG című kiadványban végre, hiánypótló módon programot hirdetett a baloldali, demokratikus magyar progresszió. Tette mindezt egy, a haladó hagyományoknak legautentikusabb módon megfelelő ember tollán keresztül, aki személyében mind a baloldal szellemi képességeit, mind pedig támogatottságát jól szimbolizálja. Szigetvári Viktornak hívják az illetőt, aki – a szellemi szárnyaláson túl – különleges táplálkozási szokásaival is kitűnik a szürke tömegből.

Szigetvárinak már a megjelenése is különleges, ékesen bizonyítva, hogy mindannyiunknak olyan külseje van, amilyet megérdemel. Bizonyára a nyájas olvasó is ismeri ezt a típust, amelynek zsiráfszerű nyaka, csapott vállai és aszténiás alkata van, mindezekhez pedig a boltozatos, államférfiúi homlok alatt mély intellektusról tanúskodó apró, komor malacszemek társulnak. Engem a volt Oszkó nevezetű offshore pénzügyi miniszterre emlékeztet.

Egyszóval egy kedves, antipatikus fiatalember.

Politikai iskolákat is végzett, melyeknek – no, meg személyes varázsának – eredményeként előbb a Gyurcsány-, majd pedig a Bajnai-kormányok kommunikációs tanácsadója, kampányfőnöke, tótumfaktuma volt. Hozzáértésének, szakértelmének ékes példája például a 2010-es választási vereség. Ekkora sikerrel a háta mögött önálló pártot, illetve többszörös szakadás révén pártokat, alapított, hiszen bebizonyította – önmaga számára bizonyosan – hogy régen kinőtt mások vezetése alól.

Pártalapításával örök hálára kötelezte a magyar közvélemény kutató szakmát, miután pártja népszerűsége a valóságban is megjeleníteni képes a mérési hiba, amúgy elvont fogalmát. Politikai sikerességének talán nincs is jobb jellemzője, minthogy akár személyesen is foglalkozhat Juhász Peti fütyülőjével.

Karrierje csúcsán van, na.

Korszakos művét „Egyetlen okunk az örömre” címmel tette közkincsé. A mű alaphangulatát a magyarországi libsizmus ama szörnyű és feldolgozhatatlan élménye határozza meg, miszerint az EU megdöbbentő módon nem hajlandó katonailag bevonulni, hogy eltörölje Orbánbasi rendszerét. 2010-óta járnak ki Hegyeshalomba, hogy vörös zászlókkal és virágokkal köszöntsék a Bundeswehr bevonuló páncéloshadosztályait, és végre megalakíthassák az igazán független, patrióta magyar kormányt, de mindhiába. Sőt, az EU gondatlan uraitól még annyira sem futotta, hogy legalább a románok bevonuljanak Budapestre. (Bár talán csak azért, mert a bevonulás egyszer már rosszul végződött a haladás hívei számára.) Az a felismerés, hogy az EU mégsem hasonlít annyira a Szovjetunióra – pedig úgy bíztak ebben – arra ösztökéli a jeles államférfiút, hogy belássa: ők, a haladás, csináljanak bármit is, ezek akkor sem fognak bevonulni.

Így azután meghirdeti a leendő, Nagy Áprilisi Szocialista (NÁSZ) forradalom programját. Mint írja a majdani Soros-biztosok tanácsaként: „Gond nélkül és büszkén léphet át a kollaboráns Alkotmánybíróságon nem létezőnek tekintve azt, és gond nélkül, ráadásul politikailag legitimen állíthatja félre akár a Legfőbb Ügyészség, akár a Nemzeti Bank vagy más intézmények vezetőit”. Ezzel párhuzamosan, EU-s pénzből, bizonyos beruházások indulhatnak Recsken és Kistarcsán is, szigorúan GDP növelés céljából. Továbbá, bónuszként: „El lehet majd venni államosítással Mészáros Lőrinc és Orbán Viktor vagyonát, hiszen az új rendszer piacgazdaságának és tulajdontiszteletének alapja lesz az, hogy a tényleges teljesítményen alapul”. (Itt kiemelném a tulajdontisztelet szót, mely különös, sötét árnyalatot kap ebben a szövegösszefüggésben.)

Mindezeket természetesen a demokrácia a fékek és ellensúlyok nagyobb dicsőségére tennék.

„Illiberális elnyomást pedig nem liberális demokrata módszerekkel takarítunk el, éppen a szabadság rendjének legitimálása érdekében.”

Anno a Bourbonokról mondták, de a magyarországi progresszióra fokozottan igaz, hogy semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak. Továbbra is a kizárólag a fejükben létező jót, a valóságban létező rosszal akarják elérni, hogy lehetséges legyen tízmillió fasisztával építeni a szocializmust liberális, emberbarát demokráciát. Ami, ha felépül, majd gyönyörű lesz, higgyétek el nekünk becs’ szóra, de addig egy kicsit akasztgatunk.

Elképzelem, amint Szigetvári este, lámpaoltás után a recski tábor berendezésén álmodozik, miközben az orrát piszkálja és Juhász Peti halkan fütyül a fülébe.

Azt felejtik csak el, hogy egyszer volt Budán kutyavásár.

Akkor, egy vesztett háború után, a kommunista agitátorok által felhergelt csőcselékkel és egy bolond gróffal meg lehetett ragadni a hatalmat. Ez azonban egyszeri, soha vissza nem térő helyzet volt. Azóta, minden alkalommal idegen fegyveres erőt kellett igénybe venniük, hogy kedvükre jobbíthassák sorsunkat, és nem mellékesen a sajátjukat is. Egyedül, a maguk erejéből semmire sem mentek.

Az viszont valóban tény, hogy – amint azt Szigetvári fároszként bevilágítva az európai éjszakát felfedezte – az EU bármit eltűr. Őket, a haladás híveit pedig még kifejezetten szeretik is. Ha megvalósulna a NÁSZ, az EU urai fényre derülnének, Verhofstadtnak kinőne a foga, Schultz pedig leérettségizne, aminek örömére Juncker friss tejjel köszöntené őt fel. Soros pedig nekik adná a béke Nobel-díját. Így lenne bizony.

Nekünk pedig egyetlen okunk az örömre – ha van – az az, hogy efféle figurák testesítik meg a haladás magyarországi híveit, akiknek láthatóan annyi esze van, mint egy döglött hintalónak.