Szexista etűd, avagy lázadás a tyúkólban

„Választanunk kell aközött, hogy szeressük a nőket, vagy pedig ismerjük őket – nincs középút.”

Nicolas Chamfort

Miután 2017 igen rossz esztendő volt számomra, úgy gondoltam, tovább fokozom ezt az érzést, és hogy az új év még erősebben a megváltás reményével érkezzen, megtekintettem a HírTv „Szabadfogás” című műsorának ünnepi kiadását. Nem kellet volna.

A „beszélgetés” a képernyőn ezúttal, valamely ismeretlen oknál fogva, hat hölgy és egy igen szerencsétlen, magányos férfiú között zajlott. Részt vett három standard libsi médiahölgy (Péterfi Judit, Kálmán Olga, Lampé Ágnes Tv-s műsorvezetők) és ugyancsak három nőtudományi különlegesség: Lukácsi Katalin hitoktató, Karafiáth Orsolya és Papp Réka Kinga. Lukácsi Katalint aligha kell különösebben bemutatni, ő a kilépő, aki megtagadta Orbánbasi rémuralmát, lerázta magáról a fasiszta rabigát, és azóta mindentől függetlenül, mindenért szidalmazza a kormányt, de elsősorban a kereszténység-deficit miatt.

Karafiáth Orsolya irodalmi közállapotaink szimbólumaként volt jelen és Paprika Kinga pedig mint olyan.

A hölgykoszorú szépen sorban ült a kamerák előtt, mint egy mondatban a szavak, a mondat végén egy mélyen dekoltált csipkékbe öltözött, jelentőségteljes pont: Paprika Kinga. Bár, a „pont” meghatározás tán sántít az ő esetében, mert tudjuk, az ismert axióma szerint a pontnak nincs kiterjedése, nem úgy Kingának.

Az összbenyomás kedvéért még mindenképpen meg kell említeni a Karafiáth művésznő fején ékeskedő ízléses, két fácántollal ékített madárfészket. Egykorú felvételek tanúsága szerint utoljára a ’30-as években – ne feledjük, ez az ébredező fasizmus kora! – volt divatban. Tán most is erre akart utalni a visszafogott fejdísz.

Nekem a műsorral kapcsolatban egy meghatározó tapasztalat jutott eszembe. Nagyjából a gimnázium első osztályaiban növekszik akkorára a nők iránti érdeklődés, hogy a leendő férfiú megfigyeléseket kezd tenni a szebbik nem csoportos viselkedésével kapcsolatban. Az egyik első meglepő tapasztalatom arra vonatkozott, hogy a lányok egymás között, csoportban – kizárólag így lehetett megfigyelni őket – láthatóan nagyszerűen tudnak úgy társalogni, hogy mind egyszerre beszélnek, és feltűnően nem érdekli őket a másik mondanivalója.

De valahogyan mégis értik a másikat, ezt onnan tudjuk, hogy időről időre megsértődnek egymásra.

Ezt később a házasság intézményében is tapasztalja az ember, akkor sem érti, de addigra már megszokja és rég letett arról, hogy „megértse” a nőket. Akár csak azt az egyet is, akivel amúgy életre-halálra összekötötte a sorsát.

Az a legfurcsább ebben, hogy ugyanakkor ezek a nők vegyes társaságban, vagy velünk kettesben, kedvesek, okosak, odafordulók, aminek jegyében például többnyire csak akkor beszélnek, mikor a másik már abbahagyta. A tapasztalatok alapján legtöbb férfi egyetért abban, amit Karinthy úgy fogalmazott meg, hogy minden nőben két szárnyas lény egyszerre testesül meg: egy angyal és egy liba.

De – gendertudományi fejtegetések után – vissza a műsorhoz. A beszélgetés – mely egyszerű gyűlöletfélórának indult – roppant hosszúra nyúlt. Vagy legalábbis nekem annak tűnt, ezért, terjedelmi okok miatt, csak kiragadott, érdekesebb megállapításokkal van módunk foglalkozni. Nem veszít sokat a nyájas olvasó, mert ezek egyébként kitűnően visszaadják a műsor általános színvonalát.

Egy ponton, mikor a hölgyek arról beszéltek (egyszerre), hogy a kormány fasiszta, ciszheteróságból nem ratifikálja az isztambuli egyezményt, Lukácsi Katalin kereszténységszakértő megjegyezte, hogy a nevezetes egyezmény – szerinte – összhangban van a Mózesi kőtáblák tartalmával.

Az isztambuli egyezmény ugyebár tökéletesen hülye gyakorlati javaslatokat tartalmaz arra nézve, hogy ezek után bármely férfi, minden különösebb bizonyítás vagy egyéb fárasztó, hosszadalmas jogi furfang nélkül hosszú börtönbüntetést kapjon, mikor egy nőnek az úgy tetszik.

Mármost a kőtáblák pedig a tízparancsolatot tartalmazták, Isten intelmeit az izraeliták számára, és ezekben valamiért egyáltalán nem esik szó az isztambuli egyezményről.

Hogy miért hagyott ki az Úr egy ilyen fontos dolgot, azt nem tudhatjuk, lévén Isten útjai kifürkészhetetlenek. Lukácsi kijelentésével kapcsolatban csak két megfejtést tudok elképzelni. Az egyik, hogy a hitoktatónő és KDNP-szökevény egyáltalán nem tudja, hogy mit beszél, és ennek egyszerű oka az, hogy nagyon buta. A másik elképzelhető forgatókönyv, hogy Lukácsi tud valamit, amit mi nem, és létezik egy tizenegyedik parancsolat is, mely így szól: „Ne zaklass, ha azt akarod, hogy hosszú médiakarriered legyen”, mert ez aztán – némi talmudista ravaszkodás segítségével – elvezethet a nevezetes egyezményig.

Hogy erről eddig nem tudtunk, az nem csoda, hiszen Lukácsiról sem tudtunk eddig.

A következő felejthetetlen momentum az volt mikor Péterfi műsorvezetőnő kifejtette abbeli véleményét, hogy azok a férfiak bunkók és erőszakosak a nőkkel, akiknek kicsi a fütyije. Ez csak ahhoz fogható mélységű megállapítás, mint hogy a szép nők egyben buták is. Ebből továbbá az is következik, hogy a műsorban sokat emlegetett Havas tanárúrnak is kicsi, sőt – ha egyenes arányosságot képzelünk a bunkóság és a méret között – akkor egyenesen mikroszkopikus.

Egyébiránt kiderült az is, hogy Havast Karafiáth művésznő szexinek tartja, amely vélekedése – szerintem – segít nekünk megérteni a szexuális aberráció fogalmát.

Paprika Kinga azzal tette felejthetetlenné az estét, hogy szerinte létezik módszer – az isztambuli egyezmény tartalmazza is – melynek segítségével kétséget kizárólag megállapíthatjuk, hogy mi történt két ember között, mikor csak ők voltak ott. Sőt. Szerinte e módszert Szerbiában már alkalmazzák is.

Talán a legutóbbi balkáni háborúra gondolt.

Amúgy a hölgykoszorú decensen próbálta a másiknál jobban gyűlölni a kormányt és Orbánbasit. Csodaszámba ment, hogy Dévényi műsorvezető legalább kétszer el tudott mondani egy mondatot, valamint az is csoda volt, Karafiáth művésznő fejére úgy odahegesztették a madárfészket, hogy az meg sem rezdült. Pedig végig drukkoltam: hátha leesik. De nem.

Innen is látható, még ennyi öröm sem jutott nekem 2017-ben.