’19 emlékezete, avagy etűdök magyargyűlöletre

„Nekik nem volt soha egyetlen, a lélek mélyéből fakadó közös vágyuk nemzetükkel, még kevésbé érezhetik tehát a felelősséget. Így vakok és süketek maradnak saját tévedéseikkel, hibáikkal szemben és nincs erejük a lemondásra.”

Mályusz Elemér: A vörös emigráció

Van abban valami elragadó, mikor feltárul a történelmi gyűlölet.

Vannak akik úgy hiszik, ez az érzés  egyedi, pszichológiai jelenség, okai az egyén életsorsában, lelki folyamatokban rejlik. Normális esetben ez így is van. Létezik azonban egy másik, sokkal ritkább, ám kártékonyabb gyűlölet is, amelynek okai nem az egyénben, hanem egy eszmében rejlenek.

Kétségtelen persze, hogy sajátos lelkület kell ahhoz, hogy valaki egy, a nyers, leplezetlen utálaton alapuló eszme hívévé szegődjön.

Mi magyarok rendelkezünk ilyen egyedekkel, és immár lassan egy évszázada, hogy meg is figyelhettük őket munka közben. A gyűlölet transzcendens érzés, túllép az érthetőn, az indokolton, és akit hatalmába kerít, az általában önsorsrontóvá válik.

Megszólalt Bauer Tamás, majd őt követően Bokros Lajos is a magyar–ukrán konfliktus ügyében. Óhatatlan, hogy ne a fentebb idézet Mályusz könyv, A vörös emigráció jusson az ember eszébe. A könyv – annak, aki még nem olvasta volna – arról szól, hogy a patkánylázadás leverése után a külföldre menekült kommunisták miképpen árulták minden lehetséges módon a hazát. Hogyan biztatták a megszállókat maradásra, tervezték az ország még nagyobb részének elrablását, csak azért, mert gyűlölték ezt az országot és ezt a népet, amely elutasította, kivetette őket magából.

Furcsa, szinte valószínűtlen dolog ez, kizárólag nekünk jutott.

Hiszen a környező államokban hatalomra került elvtársaik, akik Tito kivételével ugyanabból a Sztálin által szelektált alomból származtak, kivétel nélkül vad soviniszták voltak, és sokszor nem lehetett tudni a kommunizmus iránti elkötelezettségük, vagy a magyargyűlöletük nagyobb. Ceaușescu egyszerre volt tébolyult kommunista diktátor és a nagyromán ábránd lelkes híve, olyannyira, hogy még egy vadonatúj történelmet is segített kreálni az oláhoknak, aminek aztán híve is volt az elvtársai kezétől elszenvedett haláláig. De ezt akármelyik véreskezű bolsevik diktátorról elmondhatjuk.

Egyedül Sztálin magyar tanítványai voltak mentesek ettől. Sőt.

Évtizedekig tanították az iskolákban, hogy mi magyarok megérdemeltük a sorsunkat, ami megérdemelt büntetés volt helytelen magatartásunkért. A mi kommunistáink voltak az egyedüliek, akik a hazájuk mellett a nemzetüket is elárulták.

A ’19-es emigrációval vonható párhuzam annál is inkább nyilvánvaló, mert Bauer, Bokros és eszmetársaik egyfajta belső emigrációban érzik magukat. Ők már tanultak nagy elődeik sorsából, és tudják, e gyűlölt országon kívül nem tudnak olyan kényelmesen megélni, mint itt. Másutt nem kellenek, van ott már éppen elég hülye, elvtársaiknak itt van rájuk szüksége, ezért fizetni is csak itt hajlandóak őket. Így aztán maradtak.

Persze – mint szinte minden más – ez sem egyértelműen rossz dolog. Jelenlétük, megnyilatkozásaik folytonosan figyelmeztetnek bennünket arra, ami bekövetkezhet, ha még egyszer hatalomhoz jutnak.

Segítenek ébren tartani a gyanakvást.

A másik nem szándékolt eredménye tevékenységüknek, hogy minden ilyen megszólalásuk tovább rontja a honi „demokratikus” ellenzék esélyeit és renoméját. Valójában a Bitó-szalonban kéne őket rendreutasítani, hiszen minden megnyilvánulásuk újabb, százalékokban kifejezhető szavazatokat hoz Orbánbasi kormányának.

Ezzel ők persze nem törődnek, hiszen, mint mondtam, a gyűlölet nem racionális érzés, nem tűr méricskélést, vagy megfontolást.

Úgy látszik erre ítéltettünk. Együtt kell élnünk velük, akik utálnak minket és tűrnünk kell őket, bár ez időnként nagyon nehéz.