Az autodafé kísérlete

„Ne játssz a tűzzel,
Mire jó ez a játék?
Szeress vagy űzz el”

Szenes Iván

A minap emlékeztek meg a ruandai népirtás 25. évfordulójáról. Tán emlékszik rá a nyájas olvasó, valamikor 1994-ben a Ruandában élő hutuk és tuszik nekiálltak kiirtani egymást. A viszályuk a történelem előtti időkre nyúlik vissza, mikor egy hutut megettek a krokodilok, akiket – mértékadó hutu vélekedés szerint – a gonosz tuszik uszítottak rá. De az is lehet, hogy fordítva történt. Mindenesetre attól kezdve beköszöntött a törzsi háborúk kora és tartott századokon át. A helyi folklór részeként állandóan rendeztek csatákat, változó kimenetellel, de mindenki legnagyobb elégedettségére. A csatákat aztán kivert fogak és bevert fejek jellemezték, súlyosabb áldozatok csak akkor voltak, ha beszálltak a krokodilok, vagy a hiénák is.

Aztán jöttek a gaz, kizsákmányoló gyarmatosítók és – némi géppuskázás segítségével – véget vetettek a kulturális sokszínűség eme szeletének. Borzalmas volt akkoriban az élet. A gyarmati kizsákmányolás fedője alatt azonban tovább forrtak az indulatok. Ha egy hutu és egy tuszi találkozott, alig fékezhető vágyat éreztek, hogy egymás fejét valamely szilárd és dudoros tárggyal illessék. Aztán 1962-ben a fehérek távoztak. Ez ragyogó alkalomnak tűnt arra, hogy felújítsák a régi népszokásokat.

Csakhogy.

A fehérek ottfelejtettek ezt-azt. Elsősorban a gyorstüzelő fegyvereket. Hagytak ugyan utakat, kórházakat is, ezek azonban nem voltak népszerűek, lévén kevéssé alkalmasak egymás kiirtására. Bár, ami az egészségügyet illeti, ha egy tuszi figyelmetlenségből egy hutu gyógyítósámánhoz ment betegségével, akkor könnyen előfordult, hogy egészséges üregi nyúlként tért meg a kezelés után  övéihez. A fegyverek segítségével vívott népi játékoknak aztán már bőven voltak halálos áldozatai. Ez persze, mindenki tudja, kizárólag a gyarmati kizsákmányolás következménye volt. Mert a négerek alapvetően szeretetteljes, békés népek, a légynek sem tudnak ártani. Azért van annyi arrafelé.

Ezek vezettek aztán 1994-ben a sajnálatos eseményekhez, melynek során először a hutuk irtottak ki mintegy egymillió tuszit, majd következett a visszavágó, mikor a tuszik rendeztek némi népirtást a hutuk között. Ennek katasztrofális eredményeként az utóbbi évtizedekben csak négyszeresére sikerült emelni a népességszámot, messze elmaradva a többi afrikai ország nagyszerű eredményeitől. A gonosz fehérek távol tartották magukat az ügytől, bizonyára azért, nehogy afrofóbiával vádolják őket. A zűrzavarból aztán egy újsütetű diktátor emelkedett ki, aki kézben tartja a dolgokat, és már csak sporadikusan irtanak ki egy-egy falut.

Béke van.

A ’94-es események évfordulóján aztán össznépi megemlékezést rendeztek a fővárosban, melyen részt vettek a helyi főméltóságok (mindenki akinek száznál több tehene van) és más országok küldöttei is. Az EU-t Jean-Claude Juncker Isiaticus képviselte, méltóképpen természetesen, hiszen Európa Afrika legtávolabbi, legkedvesebb gyarmata immár. A szép és méltóságteljes ünneplésbe azonban némi gikszer csúszott.

Úgy esett, hogy Isiaticus a nyilvános esemény előtti fogadáson megkínálták a helyi specialitásnak számító gulagula nevezetű itallal. Ez úgy készül, hogy olyan szűzlányok, akiknek már foguk is van, fiatal pálmahajtásokat rágnak majd beleköpik a középen álló üstbe. Az így megerjesztett italt aztán a fekete Mamba epéjével ízesítik és lopótökben szervírozzák. Az európai fehéreket képviselő elnöknek igen ízlett – ő különben is nagy híve a sokszínűségnek az italok terén is – és néhány töknyit bevett belőle.

Ami aztán furcsa eredményre vezetett.

Az ünnepség fénypontja volt, mikor meggyújtották az áldozatok emlékezetére szolgáló tüzet. A tűz nyilván arra a kedves népszokásra emlékeztetett, mikor a népirtás során valakire 5-6 autógumit húztak és meggyújtották. A tűz meggyújtása úgy nézett ki, hogy magas, művészi kivitelezésű állvány tetején lévő tálban kellett meggyújtani valami éghető anyagot. A művelethez hosszú rudak végére applikált égő, petróleumos rongyot kellett a tálba lógatni. Ezt a műveletet a jelenlévő gyújtogatók egyszerre követték el, mintegy ünnepélyesen. Összesen négyen voltak, köztük Isiaticus. Mikor végeztek, hátraléptek a rudat az égő ronggyal maguk előtt, semleges állásban tartva. Nem így Isiaticus. Ő egy elegáns megtántorodás után az égő ronggyal ráfordult a másik három megemlékezőre. Majdnem sikerült is felgyújtani őket – ami alkalmat adhatott volna egy későbbi megemlékezésre –, ám ekkor egy szemfüles néger leányzó odaugrott és ártalmatlanította, megmentve a riadtan hátráló többieket. Hogy aztán az imigyen pacifikált elnökkel később mik történtek, arról nem maradt fent dokumentáció. Gondolom őt is ünnepelték megmenekülésük alkalmából és örültek mikor elment, maga után hagyva a hülye fehér ember plasztikus képét.

Lehet persze járulékos haszon a migráció megállítása, mert az afrikaiak úgy döntenek, hogy ahol ilyenek élnek oda ők nem mennek. De ez egyáltalán nem biztos. Eddig a történt. Mindez megtekinthető itt: https://twitter.com/i/status/1115293883099942913

Na most.

Túl azon, hogy rossz fényt vet Európára, ha elnöke négereket akar felgyújtani, de még ahhoz is hülye, elgondolkodhatunk azon, hogy kiket engedtünk a fejünkre nőni. Mert az rendben van, ha Józsi bácsi részegen elejti a petróleumlámpát és felgyújtja vele a pottyantóst, de egy elnöktől hasonló gesztust azért nem várnánk. Elnézve az eseményt, képzeljük el, hogy ez az ember és néhány hasonszőrű akarja meghatározni Európa jövőjét (lassan a múltját is), mert erről nekik víziójuk van. Nos, ettől nekünk is lehet víziónk. Rémálomnak hívják.