Cenzúra közeli élmény

60

„Látjuk tehát, hogy természettől fogva vannak, akik szabadok, s vannak, akik szolgák, s ez utóbbiaknak hasznukra van a szolgasors, és igazságos is.”

Arisztotelész: Politika

Mint azt a nyájas olvasó már bizonyára tudja, időnként szörnyű mazochizmus vesz rajtam erőt, és arra késztet, hogy a haladó sajtót olvassam. Mert, úgy látszik, nincs elég bajom ebben a pokoli melegben. Így került elém a nagyszerű 444 által felkapott, és a teljes haladó sajtót bejáró hír, egy bizonyos Balogh Krisztina történetéről, aki a közmédiától az ausztriai vendéglátózásig jutott, a NER embernyomorító hatására. 

A hír az „Olyan bélyeg lett a közmédiában dolgozni, mint amikor lecigányoznak” címmel került a haladó sajtó pixeleire. A főhősnő, Krisztina ugyanis cigány. Ennek a cselekmény szempontjából ugyan semmi jelentősége nincs, ám dramaturgiailag fontos, mert láthatjuk, hogy hősnőnk, von Hause aus, egy áldozat. Ezután megismerkedünk élete történetével.

Ez meghökkentő része a cikknek, ugyanis egy sikertörténetet láthatunk, melyben egy kis szabolcsi faluból származó, hátrányos helyzetű cigánylány, mindenféle NER-támogatások segítségével, eljut a TV képernyőjére.

Ennek a történetnek eddig – lássuk be – lakájpropaganda íze van.

Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom: tízezrek irigyelték a képernyőért, hiszen korunk súlyos betegségének egyik legpregnánsabb tünete, hogy mindenki, tekintet nélkül korra, nemre, vallási meggyőződésre és tehetségre, a TV-ben akar szerepelni. Ő azonban nem így élte meg a dolgot, felmondott és most Ausztriában felszolgáló. Hosszú és sajnos elmesélt út vezetett idáig.

Zárójel. Félreértés ne essék, nincs abban semmi rossz, ha valaki Ausztriában, a vendéglátóiparban, cselédként érzi kiteljesedettnek magát. Szép és hasznos foglalkozás az, és a NER-hez képest bizonyára nagyon szabad. Igaz ugyan, hogy pontosan megmondják neki, nap mint nap, hogy hogyan öltözzön, hol, mikor, mit csináljon, de – a szabadság szempontjából – nagyon nem mindegy, hogy ki mondja ezt, egy lakájpropagandista, vagy egy osztrák vendéglős. Csak azt nem értem, hogy ehhez a magasan kvalifikált munkához mi a fenének kellett közpénzen a felsőoktatásban is részt venni. Megtanulhatta volna két hét alatt, és már hosszú ideje boldog lenne. Zárójel bezárva. 

Ahogyan meséli, egyre rosszabbul érezte magát riporteri minőségében. Például, mikor a Könyvhéten nem tudta melyik libsi írásművésszel lehet interjút készíteni. Ez – mint írják – „cenzúra közeli” élmény volt. Ezen a „cenzúra közeli élményen” – be kell valljam – vagy másfél órát röhögtem. Olyan ez, mint mikor a haladó újságíró, egy sötét sikátorban, véletlenül találkozik Németh Szilárddal, aki éppen pacalt főz.

Csak azt halálközeli élménynek hívják. 

Számtalanszor élte át ezt a cenzúra közeli élményt rövid pályafutása során, legyen szó a lombikbébi programról vagy migránsok által behurcolt betegségekről. A cikk ezen részénél megismerkedünk egy másik nagyszerű és szórakoztató kifejezéssel is: a közvetett cenzúrával. Mint meséli „Elvárás volt, hogy az ellenzék legyen nevetséges.” És: „A baloldali politikusokat érintő blokkokban az elvárás az volt, hogy minél több szituációban állítsuk be nevetségesnek őket.” Ezt nem tudom miért nehezményezte, hiszen ez olyan instrukció, melyet roppant könnyű betartani, csak egy kamera előtt mikrofont kell tartani a szájuk elé. A többi megy magától. Sőt. Mostanában már kamera és mikrofon sem kell, azt maguk szállítják, elég egy ajtó és hetekig röhög mindenki.

Mindegy. Neki, mint meséli, rosszul estek az efféle kérések. Igaz, őt konkrétan nem érintették, mert ő az ún. „kisszines” hírekben volt érintett. „Hiába nem neki kellett gyártania a sorosozó anyagokat, a miliő, a rendszer politika által diktált gépies működése kiüresítette a munkát.” Mert addig nyilván tele volt.

Ebből is látszik, hogy a sorosozás milyen fontos, mert nem bízták rá. 

Ami a cenzúra közeli élményt illeti, szögezzük le, még ő sem vetemedett odáig, hogy azt mondja, cenzúrát tapasztalt. A cenzúra az másokkal történt, akik mesélték neki, nyílt titok volt, mindenki tudta, és más efféle konkrét dolgok. Amiből az is következik, hogy ő olyan jelentéktelen volt, hogy még cenzúrára sem méltatták. Szörnyű. 

Tehát a következő kép tárul elénk. Van egy tehetséges, szorgalmas cigánylány, aki megvalósítja élete álmát, ám a gonosz rendszer lassanként felőrli ifjonti lelkesedését, a barátai elfordulnak tőle, és végül, egy katartikus pillanatba, nem bírja tovább. 

E képet némileg árnyalja, hogy volt kollégái, nem csak a Tv-nél, másutt is, úgy emlékeznek rá, mint tehetségtelen és megbízhatatlan munkatársra, akire nem nagyon lehetett rábízni semmit. És akit csak azért nem rúgtak ki, mert cigány, mert így rosszul vette volna ki magát a dolog. Persze az ő szavuk mit sem ér, hiszen propagandisták, mit tudnak ők a médiáról. 

És most lássuk a katarzist magát, amely aztán a vendéglátóiparba űzte. 

Ez két momentumból tevődött össze. (Multikatarzis.) Midőn az ellenzék éppen a Kunigunda utcában garázdálkodott, és a csata egy pontján Hadházy elindult a szerkesztőségi szobák felé (gondolom ez a korlátra mászós eset volt), akkor: „Szabályosan bezártak bennünket a newsroomba.

Na most, ez a klasszikus esete annak, hogy minden attól függ, honnan nézzük a dolgot.

Ugyanis nem őket zárták be, hanem Hadházy lódoktort ki. Nem mindegy.

A másik eset még katartikusabbra sikerült. „A következő pillanatban, ahogy beléptem az épületbe, a DK-s Varju László  az arcomba nyomta kameráját azzal, hogy »itt jön egy hírhamisító«” Hát, meg kell valljam, engem is padlóra küldene az, ha maga Varju László, a „Varju halála” című táncbetét szólótáncosa, hírhamisítónak nevezne. Krisztinában ekkor valami eltörött. Egyszerűen nem tudta feldolgozni, hogy egy ilyen gyurcsányista szellemóriás rossz véleménnyel legyen róla és felmondott. 

Végezetül megtudjuk, hogy az ausztriai tanulmányút végeztével akár vissza is tér hazánkba, magával hozva mindazon tudást és tapasztalatot, amire a fejlett nyugaton szert tett. Például nem önti már le a vendégeket forró babgulyással és mosolyog a borravalónál. Alig várjuk.