A gének

35

Az ember tragédiája nem vadságában és kegyetlenségében, hanem a téveszmék, illúziók és káprázatok iránti fogékonyságában áll.
Arthur Koestler

Nem tehetek róla, de örökre belém vésődött az állattan könyvem első mondata – 54-ben adták ki – „A nyugati sejtelmélet a reakciós kromoszóma misztika karmai közé került”. Ebben az egy mondatban benne volt minden, amit a génekről el kellett mondani. Minden. Mikor én a 70-es években, az agrártudományok közelébe kerültem, már túl voltunk Watson és Crick DNS spirálján és semmi nem állt a Weismann-Mendel-Morgan általános génelmélete útjában. Borvendég Zsuzsa írása váltotta ki – „A liszenkóizmus, a bolsevista áltudomány a „genderelméletben” született újjá” – belőlem ezt a reakciót.

Ahogyan Koestler írja:

… mindent be tud bizonyítani, amit elhisz, és mindent elhisz, amit be tud bizonyítani.

Továbbá azt is írja hogy:

… szőrszálhasogató eszességet hoz létre, amely ugyanakkor semmiféle védelmet nem nyújt a legdurvább hülyeséggel szemben

-tovább is folytatja –

Okos hülyéknek szeretem nevezni őket – s ezt a kifejezést nem tartom sértőnek, mivel én magam is közéjük tartoztam.

Az írás maga másról szól, ő a genderelméletről beszél és azt írja, hogy a liszenkóizmus ebben született újjá; valószínűleg igaza is van.

Bemutatnék egy életutat, amelyben – azt hiszem – mint cseppben a tenger, minden benne van amit erről a korszakról el lehet mondani. Mándy professzorról szól, aki megjárta a hadak útját és nagyszerű példája volt a Tudósnak, akit semmi nem térített el az útjáról.

Zárójel. Két fiatal tudós csatlakozott az élet lehetőségeinek megfejtői közé, az akkor 35 éves angol fizikus, Herry Compton Crick, valamint az amerikai biológus, James Dewey Watson, aki 23 éves létére már doktori címmel rendelkezett. Az már nyilvánvaló volt, hogy a DNS-ben rejlik a megoldás. A megfejtésért, a felismerésért 1962-ben Crick, Watson és Wilkins megosztva kapott orvosi Nobel-díjat. Itt tartottunk, mikor én elkezdtem tanulni a génekről. Zárójel bezárva.

Mándy Németországban volt, mikor elhangzott: a magyar tudósoknak itthon a helye, haza is jött és tanítani kezdett. Nyilvános, rendkívüli tanárnak nevezték ki a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolára. 1945-ben a főiskola beolvadt az újonnan létesített Agrártudományi Egyetembe és ott folytatta oktatói munkáját. Nem volt a génelmélet szakembere, ennek ellenére tanította; ami nagy hiba volt. Az erősen sztalinizálódó egyetemről elvitték és hosszan volt letartóztatva. Végül elengedték, de tanítani már nem engedték – bizonyára féltek hogy rossz hatással lesz a tanulóifjúságra. Innen kezdve minden lehetett, de oktató nem. Kalandos pályát futott be. Mindenhol kutatóként dolgozott, sok könyve jelent meg és még több cikke. Beszélt angolul, németül, latinul, sőt még görögül is.

Én egyetemi „karrierem” idején ismerkedtem meg vele és az első perctől kezdve nagyra becsültem. Különösen mikor a nagy kalamajka kezdődött és megpróbált beszélni – az amúgy a tanszékén dolgozó – P-vel, aki a fegyelmi bizottság elnöke volt. A „kalamajkáról” természetesen majd részletesen beszámolok a következő posztban.

Egyébként ő volt az „almaszedőgép” felfedezője is, a találékony P. a vászon zacskót egy ugyancsak vászonból készült csővel helyettesítette amelyen keresztül a gyümölcs egyenesen a ládába gurult. Arra, hogy gurulás közben letörlődött róla a védő viaszréteg, valamint a ládába zuhanva megütődött akkoriban nem volt megoldás.

Mándy megpróbált tárgyalni vele az érdekemben:

Beszéltem vele, de túl hülye.

Ez a tömör összefoglaló pontosan megfelelt annak, én amúgy is gondoltam a nagy varázslóval kapcsolatban.

Mándy professzor 1976-ban halt meg, és végső galádságképpen már halála előtt kinevezték helyi főfontosnak azt a Petőt, aki ottléte alatt végig fúrta.

Hát ennyit egy igazi tudós portréjáról, aki nem engedett senkinek és semminek, mindig elvei szerint élt. Bár mi is ilyenek lehetnénk.

Vezető kép: Budapest, 1958. augusztus 30, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Genetikai Kutató Intézetében folyik a munka. Vajon milyen tudományos alapelvek alapján? MTI Fotó: Tormai Andor