A megoldhatatlan problémákról és a valódi államférfiak hiányáról
7Az úr szerepe ugyanis nemcsak az, hogy szolgákat szerez,
hanem, hogy azokat fel is használja.
Ebben a tudásban azonban semmi különös vagy magasztos vonás nincs;
mert csak amit a szolga elvégezni képes, azt kell az úrnak elrendelni tudni.
Arisztotelész: Politika
Bármerre nézünk, minden médiából a migránsok problémái néznek vissza ránk. Az utcákon meg – mára már – maguk a migránsok. A legkülönbözőbb pártállású és szellemi képességű szerzők zengik, hogy most már tényleg csinálni kéne valamit. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a jelenlegi szerződések, jogszabályok, kiáltványok és szokások keretei között semmit sem lehet tenni, ami segítene a probléma megoldásában.
Nincs olyan lehetőség amely egyszerre elégítené ki az elmebeteg EU-s szabályokat, emberjogi kiáltványokat, szeretetet hirdető humanizmusokat és ugyanakkor valójában megoldást kínálna. Az ideológiává rongyolódott libsizmus alapvető dogmáit kéne felrúgni ahhoz, hogy valóban használható menekvés nyíljon a jelenleg kilátástalannak tűnő helyzetből. Ám az ilyenhez mindenek előtt alkalmas vezetőkre, Horribile dictu államférfiakra lenne szükség.
Azok pedig nincsenek. Vajon miért? A válaszért – szokás szerint – messzire kell visszamenni, mert nincs az a hülyeség amelynek ne lenne múltja.
A 19-dik század végén, a 20-dik század elején, mikor kialakul a képviseleti demokrácia jelenlegi formája, az általános választójoggal és mindenféle fékekkel és ellensúlyokkal, nyilvánvaló volt, hogy a politikát elsősorban olyan emberek művelik, akik származásuk, képzettségük és indíttatásuk révén képesek önálló véleményt alkotni a dolgok alakulásáról és a teendőkről. Ezek többnyire igen gazdag emberek voltak, akik a saját vagyonuk fedezékéből, megengedhették maguknak, hogy saját elképzelésük legyen és ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan nekik tetszett, akkor durcásan visszavonulhattak a birtokaikra és megírhatták az emlékirataikat. Ezekben azután jól ráhúzták a vizes lepedőt kortársaikra, politikai ellenfeleikre és barátaikra egyaránt.
Senkinek nem fordult meg a fejében például, hogyha a parlamenti munka miatt Pestre kellett jönni, akkor bárki más kifizette volna az utazás és szállás költségeit. A képviselők lakást béreltek – vagy palotát építettek – a saját költségükön. Általában is, minden politikai feladat, kezdve a választási kampánytól, a képviselő urak és a támogatók pénztárcáját terhelte. A dolog eszmei alapja az volt, hogy a politikusok éppen elég bajt képesek csinálni, ezért abszurdnak tűnt, hogy a választók még a mindennapi konyakjukat is kifizessék.
Így volt ez egyébként a demokrácia ókori születésekor is. Athénba akhónnak, vagy Rómában konzulnak azokat választották, akik kellően vagyonosak volta, hogy a „választási kampányukat” finanszírozzák. Ez nem sokkal később már bizonyos mértékig ugyanazt jelentette, mint ma, jelesül azt hogy ki tudta megvásárolni a megfelelő számú szavazatot. Bár az alapvető különbség volt, hogy manapság a szavazatok megvásárlása ígérgetéssel történik és csak ha a jelölt nyer és ha beváltja az ígéreteit, akkor mindannyiunk pénzéből kifizeti a szavazatokat. Az ókorban először mindenki a saját pénzéből vette ugyanezeket a szavazatokat. Mi több gyakori volt, hogy az állami tisztéggel járó kiadások elszegényítették viselőjüket.
Nagyjából a második világháború környékén, de főleg utána, mikor az értelem hanyatlása felgyorsult, kiderült, hogy ez a rendszer nem kedvez az „esélyegyenlőségnek”, hiszen így a nép egyszerű gyermekei kimaradnak a politika alakításából, ami ugyebár elfogadhatatlan. Fokozatosan egyre többféle juttatást kezdtek élvezni a politikacsinálók, az útiköltségtől a kupleráj-bérletig. A politikai pálya pedig valóban mindenki számára elérhető, mi több, kívánatos foglalkozás lett. Ezzel pedig létrejött korunk legveszélyesebb állatfajtája: a hivatásos politikus. Az esélyegyenlőség – legalábbis formálisan – létrejött ugyan, azonban a módszer néhány nemvárt mellékhatással is járt.
Egy kívánatos állásra mindig jókora túljelentkezés van. Ki kell hát alakítani, vagy hagyni kell, hogy kialakuljon, valamiféle szelekciós módszer a jelentkezők közötti válogatásra. Ezt a hanyagság és ötlettelenség a professzionális pártokra bízta. Régebben pártok, apparátussal, székházzal és – ami a legfontosabb – állami támogatással, nem léteztek. Két választás között többnyire klubok, egyletek és más civil kezdeményezések formájában álltak csak. Ezekben összejártak az egy platformhoz tartozó politikacsinálók valamint támogatóik és itt kávé, konyak és kártya mellett megbeszélhették az aktuális politikai eseményeket is. Ezeken a helyeken történt aztán a megfelelő anyagi kondíciókkal rendelkező, politika iránt érdeklődő ifjak közül az utánpótlás kiválasztása is, olyan jelöltek közül akiknek már a nagyapját is ismerték.
Ma a szépreményű, ifjú politikuspalánta pályáját a pártokban kezdi, valahol alul, a párt ifjúsági szervezetében, plakátragasztással és más efféle politika performance-okkal. (Mifelénk egy időben például nagyon sikeresnek tartották a felmászást, mindegy hova, székházakra, hidakra, talán fákra is, hogy miért gondolták ezt az rejtély.) Innen, alulról kell felkapaszkodni, méghozzá tumultuózus jelenetek közepette. Hogy sikerüljön, ahhoz hatalmas elszántság és mély amoralitás szükséges. Gondoljuk el hány hazugság, hány árulás, hány zavaros pénzügy szegélyezi ezt az utat, melyen a politikust kiképezik, hogy később valamilyen jelentős szerep is juthasson neki. Mire a végére ér vagy virtigli csirkefogó lesz belőle, vagy nem ér a végére. Egy dolgot pedig biztosan belevernek: csak semmi önállóság, egy szavazó-gép alkatrésznek semmi szüksége arra.
Na ezért van az, hogy a világ ezen részét senkik vezetik, akik képtelenek megszabadulni a divatos ideológiák nyűgjeitől. A divat ugyanis a hülyék világnézete. A hivatásos politikus semmiféle problémát nem tud megoldani, melynek időtartama hosszabb, mint egy választási ciklus. Az idő ugyanis számára pontosan ilyen hosszúnak mutatkozik, mert a választás egyben szingularitás is. Utána nincs semmi csak a kiméra. Ha egy nép, egy ország története hosszabb ennél, akkor úgy kell neki.
Szabó Csaba
2015-08-27 @ 16:58
Európában kb. 50 évente születik igazi államférfi. A múlt század harmadik negyedében de Gaulle.
Hirundo
2015-08-27 @ 22:21
De Gaulle halála óta 45 év telt el. Ki az államférfi Európában? Merkel? Hollande? Cameron? Putyin az egyetlen, akinek a nevéhez a jövő történetírása (ha lesz ilyen) komoly teljesítményt fog feljegyezni.
Szabó Csaba
2015-08-28 @ 16:41
Én is Putyinra gondoltam. / van egy másik titkos esélyes jelöltem is/
khm
2015-08-29 @ 13:00
Nekem is!!!!
A klónbendit. 🙂 🙂 🙂
Esélyes még a sulc.
Hirundo
2015-08-30 @ 01:00
Majd kiderül. Úgyis mondhatnám, hogy a történelem idővel mindenkit mérlegre tesz… Remélem, hogy megérem a mérés eredményét.
göre gábor
2015-08-30 @ 03:02
2000 éves tudás, a lomtárba?
Ciceró a politikusokról!
„Ha azt állítják, hogy az állam ügyeivel való foglalkozásra rendszerint azok adják magukat, akik semmiféle tisztességes tevékenységre nem alkalmasak, hogy még a velük való versengés is szégyenteljes dolog, a velük való küzdelem pedig szánalmas és veszélyes. Ennél fogva nem az a bölcs ember feladata, hogy kezébe vegye a gyeplőt…és az sem illik a szabad emberhez, hogy szennyes és embertelen emberekkel vívott harcban akár szidalom áradatnak, akár a bölcs számára elviselhetetlen jogtalanságoknak tegye ki magát. Mintha nem éppen a jó szándékúakat, a bátrakat és a nemes lelkűeket illetné meg az, hogy a közügyekben részt vegyen? S mivé lesz, Az elvetemülteknek kelljen engedelmeskedniük, és eltűrniük, hogy az államot ezek az emberek marcangolják szét, miközben ők, még ha, akarnának, se tudnának segíteni”
Tacitustól tudom, hogy azért lesz valakiből politikus, mert lopni akar. Jancsó Miklós
Hirundo
2015-09-02 @ 06:32
Aha. Napóleon is csak lopni akart? Esetleg Churchill is azért indult a választásokon, hogy jól megszedje magát? Vajon Kossuth Lajost is csak anyagi érdekek vezérelték?
Az egész írás a Ciceró korabeli Rómában ugyanúgy, mint manapság előforduló megélhetési politikusok és az igazi államférfiak közötti különbségről szólt.