…fegyvert fognak
2A rossz, amit elkövetünk, nem kelt fel annyi gyűlöletet és nem zúdít ránk annyi
üldözést, mint jótulajdonságaink.
(François de La Rochefoucauld)
A lavina egyre gyorsult és egyre növekedett. Európa szerte tömegtüntetések és merényletek követték egymást, mind gyakoribbakká váltak a fegyveres incidensek, mert a túlterhelt és frusztrált rendvédelmi szervek – okulva a tapasztalatokból – hajlamosakká váltak a fegyverhasználatra. Az esetek egy részében ez indokolt is volt, máskor viszont nem. Minden ilyen incidens után újabb tüntetések és provokációk söpörtek végig a nagyvárosokon.
A kormányok az utolsó erőtartalékaikat mozgósították a probléma „humánus” kezelésére, ám senki nem tudta megmondani mi is lenne az a bizonyos humánus megoldás. Az európai bizottság bejelentette, hogy nemsokára összehívja az állam és kormányfőket, hogy megbeszéljék, hogy mikor beszélik meg a probléma megoldását.
Olyan éjszakát választottak, mikor nincs holdfény. A célpont egy völgyben feküdt, aminek alján futott a folyó, a gyártáshoz szükséges vizet onnan szivattyúzták ki. A nyugat-kelet irány is kedvező volt, mert a közeli, százezres nagyváros 3-4 kilométerre – az uralkodó széljárás irányába – keletre feküdt. A parkoló a dombra kacskaringósan kapaszkodó szűk műút mellett állt és ragyogó kilátás nyílt belőle a völgyre és célpontra is. Kedvenc pihenőhelye volt a kirándulóknak, a domboldalban alatta álló fákat ki is vágták a jobb kilátás érdekében.
A kisteherautó valamivel éjfél után állt be a parkolóba. Négyen ültek benne, elszánt szakállas férfiak. A raktérben, egy zöld szemeteskonténer hevert, egy láda társaságában, gumipókokkal rögzítve. A férfiak kiszálltak és gyors, céltudatos munkába kezdtek. Ketten, kezükben géppisztollyal, őrködni mentek a parkoló két végébe, hogy gondoskodjanak a biztonságról. A kocsiból előszedték a fegyvereket és még egy utolsó pillantást vetettek a digitális fényképre, melyen – a gyár egy igazhitű alkalmazottja által – be voltak jelölve a gyenge pontok. A kép szélei már rongyosak voltak a sok fogdosástól, az egész elmúlt éjjel ezt nézték át újra és újra, amikor éppen nem imádkoztak. A célpontok 1500-2000 méterre voltak, bőven a Javelin rakéták hatótávolságán belül. Az egyik férfi a vállára emelte a betöltött rakétavetőt és az infra-célzóberendezésen megjelölte az első célt, röviden fohászkodott Allahhoz és megnyomta az elsütő billentyűt. A rakéta elég nagy hanggal hagyta el a vetőcsövet és tűzcsóvát húzva maga után felgyorsult 3 Mach sebességre.
Még nem ért célba mikor már betöltötték a következőt is, így összesen négy rakétát indítottak útnak.
A célpontként szolgáló üzemben gyártották az Európában felhasznált 50 millió tonna poliuretán jelentős részét. Az ehhez szükséges foszgént is ebben a gyárban készítették, és a rakéták a foszgént tartalmazó, egyenként 5000 köbméteres tartályokba csapódtak. A másodlagos robbanások és tüzek szárnyán a mérgező foszgén elindult a közeli, szélirányban fekvő város felé. Ezt a gázt az első világháborúban harci gázként is alkalmazták, már nagyon kis koncentrációban is kínos halállal járó tüdővizenyőt okoz.
Ezrek haltak meg.
A város nyugati peremén, ahová a leghamarabb ért el a mérgező felhő, muzulmánok lakta lakótelepek húzódtak, a legtöbb áldozat közülük került ki. A halottak és haldoklók, köztük asszonyok és gyerekek, képei bejárták a világ televízióit. Európa szerte tucatnyi helyen ismétlődött ez meg, a célpontok többnyire lakott helyek közelében lévő vegyi üzemek voltak. A muzulmán negyedekben tetőfokára hágott a hisztérikus felháborodás. Gondos nyelvek terjesztették, hogy a hitetlenek háborút indítottak ellenük és az életük hajszálon függ.
Végül titokban, összeült az Imámok tanácsa.
A laktanyában is feszült volt a hangulat. A muzulmán katonák – mostanra többen voltak, mint keresztény társaik – külön csoportokba gyűlve beszélgettek, halkan és arabul. Nem volt mindez előzmények nélküli. Már 2011-ben a beszámolt a például a francia parlamentben a volt hadügyminiszter, Michèle Alliot-Marie arról, hogy a francia flotta büszkeségén a Charles de Gaulle repülőgép hordozó fedélzetén kénytelenek voltak „hivatásos” imámot fogadni, hogy a muzulmán tengerészek ne önjelölt imámokra hallgassanak. Sajnos a hadsereg jelöltjéről, Mohamed Ali Bouharb-ról később kiderült, hogy elkötelezett tagja, vagy legalábbis szimpatizánsa a Muzulmán testvériségnek. Ettől függetlenül példaképévé vált a muzulmán katonáknak. Más országokban is előfordultak hasonló esetek. Ezeket az eseteket ugyan több-kevesebb sikerrel eltitkolták a közvélemény elől, de számtalan engedményt tettek, például az étkezés és a napi ötszöri ima tekintetében.
A nagy bevándorlási hullám után tovább nőtt az európai hadseregekben szolgáló muzulmánok számaránya, hiszen a hivatásos állomány mindenütt a legszegényebbekből került ki.
A rendszeres súrlódások elkerülésére a muzulmán katonákat külön szállásolták el a többiektől. A katonák az arab nyelvű televíziót nézték, mikor az megszakította az adását és a képernyőn megjelent Bouharb imám, mint az Imámok tanácsának szóvivője. Rövid gyújtó hangú beszédet mondott, utalt a hitetlenek gonosztetteire és az önvédelemről beszélt. Hirtelen távolabbira váltott a kép és a háttérben feltűnt a próféta zöld zászlaja, ő pedig magasba emelte mindkét ökölbe szorított kezét és elkiáltotta „Dzsihád!”
A katonák felugráltak és mind a parancsnokukra néztek. Az végig tekintett a lelkesedéstől izzó arcokon és némán ő is felemelte az öklét. Minden ment, mint a karikacsapás. A kapitány telefonált az őrség parancsnokának, aki a hittestvére volt, így a lőszerraktár nyitva állt mire odaértek. A hitetlenek körleteivel szemben géppuskát állítottak fel és egy rövid sorozatot adtak le az ablakokra: „Ha kijöttök meghaltok!”. Feltöltötték lőszerrel és üzemanyaggal a páncélosokat és a csapatszállítókat. A laktanya kapuja kitárult – és még hány másik Európában – és a páncélozott járműoszlop pedig elindult a közeli város felé, hogy a gonosz hitetlenek vérével terítse be az utcákat.
Így kezdődött…
2015-09-04 @ 16:02
OK, ez egy fikciós írás a korlátlan bevándorlás egyik lehetséges kimeneteléről. Nem biztos, hogy így fog történni, de így is történhet. De ha ez valakinek túlságosan sci-fi, akkor gondolkodjunk el egy teljesen békés és demokratikus kimenetelen. A fehér, európai és a bevándorló muszlim népesség demográfiai, reprodukciós mutatói azt jelzik, hogy belátható időn belül – értek ez alatt maximum egy emberöltőt: 30 évet – Európa ma még meghatározó, a nyugati kultúrát hordozó államaiban muszlim többség lesz. És ha létrejön ez a muszlim többség (mert létre fog jönni, ez ma nem kérdéses!), ugyan mi fogja megakadályozni őket abban, hogy teljesen demokratikusan muszlim többségű parlamenteket hozzanak létre, és muszlim kormányok kezébe adják az adott országok irányítását? Megfelelő minősített többség esetén pedig a muszlim többség igényei szerint módosítsák az adott országok alkotmányát, államformáját, jogrendszerét, berendezkedését?
Semmi.
Az ég világon semmi és az európai normák szerint senki sem szólhat bele, ha egy demokratikusan választott muszlim kétharmados vagy négyötödös parlamenti többség egyszerűen megszünteti mondjuk Svédországban az alkotmányos monarchiát és iszlám köztársasággá alakítja át az országot. Senkinek semmi joga nem lesz szót emelni a szuverén Svédország átalakítása ellen. A svéd minoritás meg alkalmazkodhat a muszlim többséghez, és elgondolkodhat azon, hogy vajon a muszlim többség, az miért nem alkalmazkodik hozzájuk, a kisebbséghez, hiszen ők, a svédek, amikor még többségben voltak, ezt a példát mutatták.
S amikor majd megkérdeznek erről egy muszlimot, akkor az azt fogja mondani, hogy azért nem alkalmazkodunk hozzátok, kisebbségi svédekhez, mert mi nem vagyunk olyan, kipusztulásra ítélt elmebetegek, mint amilyenek ti voltatok és vagytok még most is.
2015-09-04 @ 18:51
Így kezdődött:
„Ammianus Marcellinus, egy korabeli római történetíró, igen elevenen írja le a jelenetet. A dunai határt őrző csapatok parancsnokai nem sok figyelmet szenteltek a messzi északról érkezett híreknek, mert az efféle híreszteléseknek a Birodalom számára ritkán volt jelentőségük. Aztán férfiak kezdtek feltűnni a folyó túlsó partján, és könyörögtek, hogy engedjék őket átkelni. Számuk állandóan nőtt, míg csak a part meg nem telt a gót menekültek mérhetetlen sokaságával, akik a Birodalomban szerettek volna menedéket keresni. Aztán üzenet érkezett Valenstől, a keleti császártól, a messzi Szíriából. A császár és tanácsadói a gótokban a hadsereg olyannyira szükséges újonc-utánpótlási forrását látták, és mivel a dunai provinciák népsűrűsége alacsony volt, földet is lehetett találni számukra. Így aztán 376 őszén a gótok engedélyt kapta rá, hogy átkelhessenek a Dunán.
A hivatalos terv, miszerint római tisztviselők felügyelet alatt, ellenőrzött módon, szétszórtan telepítették volna le őket, tökéletesen csődöt mondott. A gótok (az egyik forrás szerint 200 ezer fő volt a számuk, Ammianus realisztikusabban azt mondja, hogy számba venni őket annyi lett volna, mint megszámolni a homokszemeket Lybia partjain) rögtönzött tutajokon átkeltek a Dunán, aztán nagy zűrzavarban beözönlöttek a római Moesia provinciába, ahol nyerészkedő üzérek hamarosan kutyahúst árultak az éhező gótoknak, gót rabszolgákért cserébe.
Mivel a menekültek száma egyre nőtt, és elkeseredésük egyre fokozódott, a római csapatok visszavonultak a Moesia és Thracia közötti hegyi hágókra, de onnan kivetette őket a hunok és alánok átkaroló hadmozdulata, akikkel a gótok kétségbeesésükben szövetséget kötöttek.
Most már semmi sem állt Thracia inváziójának az útjában. A Konstantinápoly felé vezető úton, Adrianopolisznál a gótok 378-ban megütköztek a rómaiakkal, és az osztrogót lovasság segítségével döntő vereséget mértek Valens császár seregére, aki maga is elesett a csatában. Gratianus, a nyugati császár, aki megkésve sietett uralkodótársa segítségére, kénytelen volt seregeit újabb barbárok, valószínűleg a hunok ellen felvonultatni, akik feljebb, a Duna mentén veszélyeztették a római provinciákat. Gergely, az egyházatya elkeserítőnek látta a helyzetet: «A városokat lerombolták, emberek miriádjait ölték meg, a földet vér áztatja, és az idegenek úgy járnak-kelnek az országban, mintha az övék volna.
[…]
Itáliában a barbár katonák utolsó bábcsászárát, Romulus Augustulust ekkor már megfosztotta trónjától Odoaker szkir tábornok, aki közölte a keleti császárral, hogy nincs szüksége utód kijelölésére, és saját kezébe vette a kormányzást. Odoaker uralma tizenkét évig, 476-tól 488-ig tartott. Legyőzőjét, az osztrogót Theodorikot, akárcsak annak idején a vizigót Alarikot, a keleti kormányzat biztatta fel hadjáratára, mert igencsak zavarónak találta új osztrogót szövetségeseinek folyamatos balkáni jelenlétét. Theodorik itáliai királyságának megalapítása végérvényesen pontot tett a római Nyugaton a császári uralom színjátékának végére. Alig több mint egy évszázad telt el azóta, hogy a hunok elől menekülő vizigótok átkeltek a Dunán!”