Dodók nyomában

15
 

 

 

 

A távoli, kies és regényes Mauritius szigetén – tudják: ahonnan a bélyeggyűjtők szent Grálja a kék Mauritius származik – élt a dodó nevű madár. Raphus cucullatus – ahogyan a tudós emberek elnevezték. A dodók eredetileg és rendszertanilag a galambalakúak – ugyanezen tudós emberek szerint Columbiformes – rendjébe tartoztak. Karcsú, gyorsröptű, élénk figyelmű állatok voltak, mindenük megvolt ahhoz, hogy túléljék egy vad és ellenséges világ kihívásait. Mert a világ bizony vad és veszélyes volt körülöttük. A levegőben villámszárnyú, kegyetlen tekintetű sólymok, a földön éles fogú ragadozók portyáztak, aki élni akart annak figyelni kellett. Fészkeiket vad, meredek, hozzáférhetetlen sziklákra rakták és a dodók ősei hamarabb tanultak meg repülni mint járni.

Az ősdodók azonban, a veszélyekre fittyet hányva, büszkék és magabiztosak voltak. Gyors szárnyaikon kalandvágyó kirándulásokat tettek messze a tenger fölött, élvezve a vad szeleket és a gyors repülés gyönyörűségét. Egy napon aztán megtalálták Mauritius szigetét. A sziget nagyszerű éghajlattal, bőséges élelemmel rendelkezett és – ami a legfontosabb – nem voltak ragadozók. A dodók, úgy érezték, megtalálták az édenkertet. Letelepedtek hát és sok-sok nemzedéken keresztül háborítatlanul, boldogan éltek. A szigeten élő többi, hozzájuk hasonlóan békés élőlénnyel jól kijöttek, nem zavarták egymást.

Mivel repülni szép ám fárasztó szórakozás és a paradicsomban szükség sem volt rá, lassacskán teljesen leszoktak róla, minek strapálják magukat. A jólét és a repülés hiánya egyre kövérebbé tette őket és egyre nagyobbra is nőttek, a nem használt szárnyaik pedig már nem is bírták el a súlyt, úgyhogy szép lassan teljesen elfelejtettek repülni. Tulajdonképpen gondolkodni is elfelejtettek, mert hiszen egy tökéletes világban az is fölösleges. Voltak persze – bizonyára – konzervatív dodók, akik repülni akarták tanítani az ifjúságot és az éberségről prédikáltak nekik, ezeket azonban paranoid gyűlölködőknek tartották és senki sem hallgatott rájuk. „Tökéletes világban élünk, ki fenyegetne bennünket?” – mondogatták.

Elvégre ezt nevezik fejlődésnek.

Történt azonban, hogy egy napon tengerészek kötöttek ki, akik a távoli India felé hajóztak, hogy kincseket és fűszereket szerezzenek. Nekik is nagyon megtetszett a sziget és mivel a hosszú tengeri utakon ugyancsak elfogyott az élelmük, konyhájukat a dodók húsával dobták fel. A dodók eleinte örültek az idegeneknek, úgy vélték, hogy eseménytelen és – lássuk be – dögunalmas életükbe új, érdekes színt visznek majd. Keserűen csalódniuk kellett. Mivel a dodók sem éberek nem voltak, sem repülni nem tudtak, a hajószakácsoknak könnyű dolguk volt, egyszerűen furkósbottal verték agyon őket. A dodók érezték, hogy nincs valami rendben, de mivel gondolkodni sem tudtak már, nem jutott eszükbe semmi.

Addig morfondíroztak a problémán, míg az utolsót is agyoncsapták  közülük. Így haltak ki a dodók.

Mindez persze réges-régen történt. Nem volt még Greenpeace, vagy WWF, amelyek segíthettek volna rajtuk. Játszunk el most egy pillanatra azzal a gondolattal, hogy dodók még mindig vannak, a kihalás szélén tántorogva és mi segíteni szeretnénk nekik. Mit tehetnénk vajon? Nos, túl azon, hogy odaállunk a furkósbot és  dodó közé, lenne tennivalónk magukkal a dodókkal is. Néhány alapvető dolgot tudatosítani kéne bennük. Mindenek előtt azonban legyünk roppant óvatosak. Tudott dolog, hogy a dodó pontosan olyan érzékeny, amennyire buta, ezért az észérvek nem nagyon hatnak rá, viszont könnyen megsértődik. A legegyszerűbb, ha az érzelmeire próbálunk hatni.

Először is a legfontosabb lenne a fejébe verni, hogy legyen egy kicsit gyanakvó. Ha olyasmit lát, amit még nem látott a maga körül, akkor ne rohanjon oda hozzá boldog kotkodácsolással és ne mutass be neki az ismerőseit is. Ne mutassa meg a fészkét a fiókáival és a feleségével. Tanítsuk meg neki, hogy figyeljen az apró jelekre. Ha például a közeledő idegen kezébe „Porhanyós dodó kásával” című szakácskönyvet lát, akkor kezdjen az ellenkező irányba rohanni, ahogyan csak telik tőle, ahelyett, hogy barátságosan megkérdezné tőle: „Mi az a kása?” Legyen tartózkodó, bújjon el a bokorba és maradjon csendben. Értessük meg vele, hogy az idegen, mikor a többi dodó lakóhelye iránt érdeklődik, mondván, hogy meg akarja simogatni őket, mi több, maga is dodó szeretne lenni, akkor egyáltalán nem biztos, hogy igazat mond.

Talán vetíthetnénk neki dodókat evő idegeneket bemutató videókat. Vagy akár olyanokat, ahol az idegenek egymást gyilkolják halomra, vérengző kegyetlenséggel és vessük fel a kérdést, hogyha ezek egymással ezt teszik, akkor mit fognak tenni a dodókkal. Értessük meg velük azt is, hogy hiába fordulnak az egyik idegen elől egy másikhoz védelemért, az nem fog segíteni, mert lehet ugyan, hogy tényleg utálják egymást az idegenek, de a dodót mindkettő megeszi.

E tekintetben egyformák mind.

Persze, lehet, ez sem segített volna és a dodókon, mint alkalmatlanokon, így is-úgyis átlépett volna a történelem, ezt ma már nem könnyű megmondani. Minden estre, mi legalább elmondhattuk volna, hogy mindent megpróbáltunk. Ez lett volna a dolgunk. Nektek pedig felebarátaim, akik olvassátok és értitek ezt, az a dolgotok, hogy sok dodós mesét mondjatok el a mi dodóinknak!

Hátha segít. Hátha még nem késő.