A köz gazdái

Tudják, álarca mögött hogy mi van,
S mi várható ő tőle, ki oly álnok?
Molière: A mizantróp

Kr.e 219-ben Hannibál karthágói hadvezér hadai ostromolni kezdték a rómaiakkal szövetséges Saguntum városát és nyolchavi ostrom után be is vették. Róma pedig hadat üzent. Hannibál aki csak erre várt, nekiindult, hogy az Alpokon át Itáliába vonuljon. Kitört a második pun háború, ami hosszú időre eldöntötte a világ fölötti uralom kérdését.

[rule style=”rule-dotted” ]

Mielőtt elindultak volna, Hannibál sokszor beszélt a tervezett hadjáratról alvezéreivel, volt is miről, hiszen mindenki úgy vélte, az Alpokon nem lehet hadsereggel átkelni a járhatatlan utak és sereg élelmezésének lehetetlensége miatt. Mago nevű alvezérének azonban volt egy nagyszerű ötlete, szerinte a kannibalizmus bevezetésével könnyedén kezelhetőek lettek volna az ellátási nehézségek. Hannibál elutasította az ötletet, mert nem volt közgazdász – szerencsére. Így meséli nekünk Polübiosz a derék római történetíró.

A közgazdász ugyanis roppant furcsa élőlény. Ránéztéből antropomorf, azonban agyának nagyobb részét egy beépített pénztárgép foglalja el, ezért inkább kiborgnak tekinthetjük. A pénztárgépnek pedig – mint az köztudott – nincs erkölcse. „Pecunia non olet”, ahogyan azt már a derék Vespasianus megállapította, mikor szemére hányták, hogy megadóztatja az utcai budikat.

Valaha régen ezeket a közgazdászokat könyvelőknek hívták. Félhomályos irodákban szemüveges, könyökvédős, nyamvadt figurák adták össze nagy könyvekben a kiadásokat és a bevételeket, majd a két oszlopot kivonták egymásból és összevont szemöldökkel bejelentették a eredményt. A tulajdonoson kívül a kutya sem törődött velük, szerintem még az asszony is csalta őket. Ám a poros officiumokban nagyra törő tervek születtek a világ meghódítására, és a csúf hernyóból kelő tarka pillangóként előléptek a közgazdászok.

Lassan de biztosan, a világ elméletivé vált és kialakult az új jelmondat: azé a világ, aki megmagyarázza.

Ők pedig egy megkapóan egyszerű magyarázattal álltak elő: az emberek mindent a gazdasági érdekeik szerint tesznek. És mivel erre a felismerésre már társadalmat is lehetett építeni, beköszöntött a kapitalizmus kora. Persze voltak olyanok is, akiknek a kapitalizmus áldásai ellenére még mindenféle lelki bajai voltak, az ő számukra Freud ajánlott egy megoldást, jelesül azt, hogy mindezen békétlenségek okait a genitáliákban kell keresni. Így lett a hét főbűnből kettő – a fösvénység és a bujaság – a modern társadalom mozgatórugója.

Olvasom az Origó veretes hasábjain, hogy egy bizonyos Steen Jakobsen, a Saxo Bank vezető közgazdásza szerint – aki kitűnő tanítványa lenne a nevezett karthágói alvezérnek – az európai gazdaságnak nagyon jót tesznek a migránsok. Az európai GDP ugyanis akár 0,2-0,3 százalékkal nőhet miattuk.

Márpedig a növekvő GDP oly csodás a közgazdász álmaiban, mint migránséban a kölni pályaudvar szilveszter estéjén.

A migránsok ellátása, képzése, mind-mind növelik a GDP-t – amint az árvizek, földrengések és a polgárháborúk utáni helyreállítások is – és ez nagyon jó dolog. Maguk az  árvizek, földrengések és a polgárháborúk kissé kellemetlenek, de közvetlenül utánuk, a gondviselés és a közgazdaságtan kegyéből, ott van a GDP-növekedés Kánaánja és a köz boldogságát immár nem fenyegeti semmi.

A GDP mint mérőszám annak a tételnek a helyességét bizonyítja, miszerint kellően hülye mérőszám választásával minden megmérhető, de különösen a mérhetetlen.

Roppant biztató, hogy még pénz is van a migránsokra, hiszen csak 1,9 százalékkal nőtt tavaly az EU-államok eladósodottsága, bőven lehet hát a migránsokra hitelt felvenni. Ők meg – és ez biztos – majd visszafizetik a rengeteg munkával, amit nekünk végeznek. Na meg a sok kis nyalka mohamedánnal, akiket majd itten nemeznek – ha hagyjuk, akkor lányaiknak, asszonyainknak.

Ennek a nézetnek némileg ellentmond az a tény, hogy például Ausztriában, az oda 2015-ben bevándorolt 111 026 migránsból 100-an járnak egyetemre és még 13-an dolgoznak kórházakban. Nekik sajnos irtózatos ütemben kell majd dolgozni, hogy a többi 110 916 bevándorló eltartási költségeit kitermeljék. Nem irigylem őket.

Azt is megtudhattuk, hogy a gyors ütemben terjedő robotizáció nem megoldás a munkaerő-problémára. Nem fogják elhinni: azért, mert drága. A robot drágább, mint a migráns, ezért – közgazdász szemmel – nyilvánvaló, hogy a migránst kell választani. Azt valahogyan nem veszik figyelembe, hogy a robotnak nem kell mecsetet építeni, nincs nyolc gyereke és – amíg a Skynet nem ébred tudatára – fel sem akar robbantani bennünket.

Ezek persze elhanyagolható mellékkörülmények az olcsósághoz képest.

Furcsa azután az is, hogy emlékezzünk, micsoda hiszti volta kelet-európaiak EU-csatlakozása nyomán. Kórusban rettegett mindenki az elveszett munkahelyek és az alulszocializát kelet-európai hordák miatt. Pedig demográfiai tendenciák már akkor is egyértelműek voltak. Mára már a keletiek is „drágává” váltak. Mindenki, aki akár csak egy euróval többet kér óránként, az már drága. Persze mindebben tetten érhető egyfajta nagyvállalati logika: az olcsó munkaerőből fakadó haszon a miénk, a többletköltségek terhe pedig a társadalomé.

Elegánsan externáliának nevezik az ilyen költségáthárítást, mintha ettől tisztességesebb lenne.

Az, hogy ezekkel a migránsokkal nem lehet együtt élni, az fel sem merül egy közgazdász-pénztárgépében, hiszen élni és pénzt termelni teljesen azonos fogalmak. A pénztermelés közben elszenvedett kisebb-nagyobb lelki megpróbáltatásaink kezelése pedig fellendíti a pszichológia-ipart és ezzel növeli a GDP-t. Mégiscsak tökéletes világban élünk.