A világot meghódítani könnyű, megtartani nehéz

„Noster autem populus sociis defendendis terrarum iam omnium potitus est.”
(Népünk szövetségeseinek védelme során már valamennyi országot meghódította)
Cicero: De republica

Mikor a derék rétor ezeket az ironikus szavakat papírra vetette, Róma változóban volt. A világhódító köztársaság épen belefulladt a polgárháborúba és – Ciceró őszinte bánatára – Caesar új államformát talált ki és vezetett be, a császárságot. Ebben az értelemben Róma belügyei a világ belügyei lettek, legalábbis a világ azon részéé, mely Róma pálcáját nyögte. Tudjuk ugyanis a vállalkozás-szociológiából és a forradalmak történetéből, hogy merőben más tulajdonságok és szervezeti formák kellenek valaminek az alapításához, kivívásához és a menedzseléséhez, fenntartásához.

Mondhatnónk, a világot meghódítani könnyű, megtartani nehéz. A hódításhoz és a fenntartáshoz egyaránt erő és ravaszság szükségeltetik, ám míg a hódításhoz inkább erő, a megtartáshoz inkább ravaszság kell. Mert stratégia váltás is szükséges; a hódító stratégiát felváltja a védekezés, ha minden a miénk, akkor ezt a „mindent” már csak megvédeni lehet.

Nehéz nem észrevenni a hasonlóságot az egykori Róma és az USA mai helyzete és gondjai között.

Alig van már olyan szeglete a világnak, ahol ne állomásoznának, így, vagy úgy, amerikai katonák és ezzel párhuzamosan alig van olyan ország, melynek ügyeibe, így vagy úgy, ne avatkozna be a birodalom, védve a saját – vélt vagy valós – érdekeit. Azonban a légiók kiküldése nem mindig célravezető eljárás. Egyrészt, mert gyorsan kiüríti a kincstárat, másrészt mert új és új tűzfészkeket hoz létre, melyek új hadjáratokat igényelnek és a kincstárnokok jajgatása az egekig hallatszik.

A probléma egyik – tán a legfontosabb – aspektusa az, hogy maga az államforma is, Rómához hasonlóan, válságban van. Ennek egyik jele, hogy a birodalom vezetése egyre alkalmatlanabb, egyre ostobább emberek kezébe kerül. Az „elit” hanyatlása odáig ment, hogy minden valószínűség szerint egy bunkó szociopata és egy frusztrált, hazug vénasszony között választ majd a plebsz, amely választás levét azután az egész világ issza meg.

A birodalmat pillanatnyilag irányító liberális-etnikai kuriózum után persze nem kell meglepődnünk semmin.

Gondolhatnánk, hogy pusztán pechünk van, az egymást követő alkalmatlanok sora egyszer csak megszakad és kitűnő, a feladat nagyságához mérhető rátermettséggel bíró vezetők jönnek. Tartok tőle, hogy ez puszta ábránd. Ahogyan a dolgok állnak, az alkalmatlanság manapság elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy valaki egyáltalán jelölt lehessen a birodalom vezetésére.

A jelölteket végső soron a média – illetve a mögötte álló pénz – tálalja konyhakész formában a választók asztalára. A média pedig a valóság elmesélése helyett már régen a valóság konstruálásának eszköze lett és a jelölteket egy nem létező világ követelményei elé állítják. Ezen a sokak által oly nagy reményekkel várt „közösségi” média sem változtatott sokat. Az internet az életbölcsességekkel fűszerezett macskás-videókba fulladt, igazolva, hogy a sok milyen kevés tud lenni. Aki a mainstream média elvárásainak megfelel, az garantáltan kártékony és ostoba a valódi világ körülményei között.

Hatalmas ellentmondás feszül ugyanis az emberi jogokról szóló parttalan locsogás és a világvégi falvak népének bombázására adott tömör parancsok között.

A tömör üzenetek, melyekkel a választók meghódíthatóak, általában nem mások, mint burkolt – vagy nem is annyira burkolt – megvesztegetési ajánlatok. A szanaszét töredezett, atomizált társadalom minden rétegét megszólítani csak úgy lehet, ha teljesen gátlástalanul tesznek mindenki számára egymásnak ellentmondó ígéreteket.

Ezek az ígéretek aztán újabb réseket ütnek a kincstár falán, melyeken át számolatlanul ömlik ki a pénz.

A birodalom tehát megmentőre vár. Ez a megmentő nem lesz sem erkölcsösebb, sem nemesebb, mint az elődei voltak. Hatékonyabb lesz. Ravaszabb, ahogyan azt az új defenzív stratégia megköveteli. Legalábbis reméljük.

És lesz is dolga bőven. Például éppen kitörőfélben van a Közel-Keleten az utóbbi idők legnagyobb vallásháborúja a szunniták és a síiták között és könnyen lehet, hogy le fogják játszani a kerbelai csata visszavágóját. (Mohamed próféta unokája a kerbelai csatában esett el, Kr. u. 680-ban, a meggyilkolt Husszein hívei lettek azután az iszlám síita irányzatának az alapítói.) Döntetlen estén jönnek a tizenegyesek. Ez önmagában nem lenne baj, mert a fenét se érdekli, hogy mit csinálnak egymás között wellness helyett, de a hülye politikusok majd minket is jól belekevernek.

Továbbá szembe kell néznie az üres kincstár rémével is. Le kell tuszkolni a lázongó provinciák torkán, hogy az állampapírok nem érnek semmit és a birodalomnak sem lehetősége sem szándéka nincs visszafizetni azokat.

Akinek nem tetszik, küldjön hadsereget.

Be kell láttatni velük, hogy a csalárd módon „tartozásként” számon tartott összegek valójában a provinciák adói voltak, melyekből a féktelen terjeszkedést finanszírozták. És hogy azokat ezután is fizetni kell csak mostantól majd a „nyugati világ” védelméért.

Itt tartunk. Amerika meghódította a világ jókora részét, a kérdés már csak az: mit fog kezdeni vele?