A magyar föld I.

„Szeretem Platónt, de az igazságot még jobban szeretem.”

Arisztotelész

Andrásfalvy Bertalan cikkét közölte a Kapu folyóirat, „Segítség” címmel, majd ezt szemlézte a Mandiner is. Bevallom, sokat gondolkodtam azon, megírjam-e ezt a dolgozatot. Elsősorban azért, mert mind a témájához, mind pedig főszereplőjéhez régi, ám felemás viszony fűz. Tisztelt olvasóim se fognak most velem egyetérteni. De már mindegy. Legyen hát.

Andrásfalvyt nagyon régen ismerem, még az MDF alakítása körüli időkből. Ő volt a megyei elnök, én meg egy helyi, és azidőtájt az elnökök tanácsa (vagy mije) irányította a megyei MDF-szervezetet. Persze gyorsan kiderült, hogy mindez álca, a döntéseket valahol Pesten hozták, a mi dolgunk a bólogatás volt. Aki vitatkozott, azt utálták, aki hízelgett, abból képviselő lett; hamarosan ki is léptem, mert nem volt nekem való a dolog.

Andrásfalvyhoz már akkoriban is nagyon ellentmondásos volt a viszonyom. Egyrészt nagyra becsültem, mert egyenes, igaz, a szakmájában nagytudású ember volt, de ugyanakkor egy furcsa érzékcsalódás áldozata is. Már akkoriban is összekeverte a néprajzot a mezőgazdasággal. Az ő fejében a legények és leányok egész nap énekeltek, kapáltak, majd este ünneplőbe öltöztek, elmentek a fonóba és záró akkordként lajbiban és pruszlikban eljárták a kisvárdai jánykanyomorítót. Ez önmagában még nem lett volna baj – mindenki abban hisz amibe akar – csak ez a szemlélet uralkodott akkor is, mikor az MDF mezőgazdasági politikájáról esett szó. Ez pedig ott – mint később bebizonyosodott – pusztító hatású volt.

A fent említett cikk igazolja, hogy ez a helyzet mit sem változott. Berci bácsi fejében továbbra is a mezőgazdaság egyfajta népművészeti különlegességnek tűnik. Holott nem az. Nagyon nem.

Az írás elején a falvak problémáit elemzi, első helyen említve a földhiányt; a nagyüzemek elbirtokolták a földet, a falusiak ott maradtak munka és megélhetés nélkül írja. Az, hogy a nagyüzemek, illetve a nagyüzemek párttag vezetőiből verbuválódott új-földesurak elbirtokolták földet, az igaz. Az, hogy emiatt munka nélkül maradtak a helyiek, már csak részben igaz. A helyiek ugyanis legnagyobbrészt a TSZ felbomlását követő radikális termeléstechnológiai váltás és a kereslet drasztikus visszaesése – lásd: Szovjet-piac – miatt lettek munkanélküliek. A termeléstechnikai váltás a nagyobb fokú gépesítettséget és a munkaigényes állattenyésztés felszámolását jelentette.

A földek elrablása évekkel később, az elhibázott kárpótlás kapcsán vált csak véglegessé. A ’90 utáni falusi munkanélküliséget egyébként is csak részben lehet a mezőgazdaság összeomlásának számlájára írni. A város környéki falvak lakossága ugyanis ingázóként a városban dolgozott, de a faluban lakott. Ők is munka nélkül maradtak, de a mezőgazdaság már nem érdekelte őket, akkorra lélekben városlakók lettek. Be is költöztek, amint tehették.

Mire a rendszerváltozás elkövetkezett, a falvak mezőgazdasággal foglalkozó lakosságának már a harmadik generációja dolgozott bérmunkásként. Reggel bement, elvégezte amit mondtak neki, anélkül, hogy megértette volna, miért kell csinálni, délután végzett és hazament.

Ez bizony nem az Andrásfalvy fejében élő paraszti életforma.

Lehet a „háztájit” romantikus visszaemlékezéssel emlegetni, csak sajnos nem egészen jogos. A háztáji alapja – tetszik, nem tetszik – a Tsz-ből ellopott takarmány, vegyszerek, gyógyszerek és – ami talán a legfontosabb – szaktudás voltak. Így volt az „gazdaságos” az előállítója szempontjából. A Tsz szempontjából már nem egészen volt gazdaságos a dolog. Az előállított termék minőségéről ne is beszéljünk. A szomszédom a szemem láttára locsolt szét a kertjében literszámra olyan növényvédőszert, melyből néhány deci elég egy hektárra, de miután ingyen volt – értsd: a raktárossal lopták – és úgy vélte, ha kevés használ, a több majd még jobban fog. Csoda, hogy túlélte. Ő is, meg aki megette a kert termését, az is.

Amit csak szégyenlős utalással említ a szerző, pedig döntő jelentőségű, az a falvak etnikai összetételének gyors változása. A kilencvenes évek elején még csodájára jártak a baranyai Gilvánfának – mozdulni sem lehetett a szociológusoktól – ahol először történt meg, hogy egy falut csak cigányok laktak, ma már sokkal több ilyen van és még lesz is. Köszönhetően a magyar lakosság elvándorlásának és a cigányok szaporaságának.

A cigányok pedig nem vállalják, nem vállalhatják a magyar falvak kulturális tradícióit azért, mert abból ők – mikor még élő volt is – kimaradtak. Egészen egyszerűen ezek nem az ő szokásaik és emlékeik. Furcsán is néznének ki magyar parasztnak beöltözve. A cigányok – ha valamit – hát az eredeti értelemben vett, kézzel végzett paraszti munka monotonitását utálják. Hülyének is tartják aki vállalja; a „paraszt” szó a mai napig pejoratív jelentést hordoz a cigányok között.

Andrásfalvy azt javasolja, hogy legyen önálló földtulajdona az önkormányzatoknak. Ő ezt önkéntes adományok alapján képzeli el, de ezt nézzük el egy idősödő professzor gyermeki ártatlanságának.

A demokrácia szabályai szerint ezekben a falvakban az önkormányzat is cigányokból és/vagy bejárós bérmunkásokból áll. Mit kezdenének, ha kapnának is földeket? Ki fizetné az ültetvénytelepítési, gépesítési és egyéb költségeket? Vajon – az OCŐ és egyéb példák alapján – jó helyen lenne az a pénz? A valós helyzet az, hogy a nagyon magas falusi munkanélküliség mellett sem lehet a kézimunka-igényes ágazatokban embert találni. Egészen egyszerűen nincs kedvük elvégezni ezt a munkát. Hogy hogyan lehetne erre, demokratikus eszközökkel rávenni őket, azt senki sem tudja.

A cikkben pozitív példaként emlegetett „cserdi modell” kapcsán sem árt tisztázni néhány dolgot. A cserdi cigányok – a sokat emlegetett adófizetők pénzéből – különböző segélyeket és közmunkás-bért kapnak, és emellett egy karizmatikus polgármesternek sikerült rávennie őket, egyedülálló módon, hogy fóliasátrakban mindenféle növényeket termeljenek.

Még egyszer, hogy érthető legyen. Tőlünk kapnak fizetést és minden egyebet azért, hogy a maguk hasznára dolgozzanak. És ez sokak szerint rendben is van így, az annyira óhajtott kapitalista termelési viszonyok között. Én nem vagyok ebben annyira biztos. A termelés feltételeinek megteremtése ugyancsak a nevezett adófizetők pénzéből történik. Minden pozitív hozadéka mellett tehát a dolog, gazdasági értelemben, totálisan veszteséges és nagyon drága. Ki finanszírozná országos méretekben?

A következő részben megpróbálunk – hogy még véglegesebben elvágjuk magunkat – a biotermelésről elmélkedni, ami Andrásfalvy és mások szerint kiutat jelenthet a falvak számára. Szerintem meg nem.

 

(Folyt. köv.)