A migránsszóró árnyéka

„Amikor ígérünk, reményeink irányítanak, amikor ígéreteink beváltásáról van szó, akkor viszont a félelem.”

François De La Rochefoucauld: Maximák

Hírül adták, hogy a török külügyminiszter, bizonyos Cavusoglu, megfenyegette Európát, hogy innentől kezdve nem tartják magukat a menekültekkel kapcsolatos megállapodáshoz. „Mostantól azt mondhatjuk, hogy nem hajtjuk végre, és kész, vége” – mondotta a jeles ottomán államférfiú. És lőn ijedelem.

Mint arra emlékezünk, alapvetően arról szólt a most kétségessé vált megállapodás, hogy a törökök nem engedik tízezrével tengerre szállni a migránsokat, enyhítve ezzel az Európára nehezedő nyomást. Része volt még a megállapodásnak, hogy használt migránst cserélünk velük újra, de ez – miután eleve marhaság volt – egyébként sem nagyon működött. Cserébe az EU – illetve annak a nevében teljes felhatalmazással eljáró Bundesmutti – megígért fűt-fát, virágot. Vízummentességet, rengeteg pénzt és végül a reménybeli EU-tagságot. Ezeket azután, régi jó EU-s szokás szerint, nem tartották be.

Ám nem ettől dühödtek meg igazán a törökök.

Törökország sorsdöntő pillanatok előtt áll. Feltehetően utolsó, demokratikusnak nevezhető gesztussal, készülnek szultánná koronázni Erdogan elnököt és ez – érthetően – roppant fontos számukra. Mint tudjuk, a szultán nem játék.

Miután a Európában rengeteg török él legálisan és gyaníthatóan mégannyi illegálisan, akik szavazhatnak erről, a választási kampányt, magától értetődő természetességgel, ki akarták terjeszteni rájuk is. Ez azonban mind Németországban, mind pedig Hollandiában, belpolitikai okok miatt, nehézségekbe ütközött. Mindkét ország vezetése, miután tökéletesen ostobának mutatkoztak a migránskérdés kezelésében, a „szélsőségesnek” nevezett pártok előretörésétől rettegve (illetve a hatalmuk elvesztésétől rettegnek valójában) bizonyos keménykedésre kénytelen vetemedni.

Valódi migránst természetesen eszükbe sem jut kidobni, mert azok érinthetetlenek, ellenben egy kis diplomácia torzsalkodás – úgy vélték – belefér.

Könnyen lehet, hogy tévedtek.

Ma, mikor írom e sorokat, Cavusoglu már szent háborúról beszél. Mohamedánoknál így megy ez. Amíg a hitetlenek azt csinálják, amit a felsőbbrendű igazhívők mondanak nekik, addig hívei a békés együttélésnek. Ha nem azt teszik akkor jön a dzsihád. Ilyen az a mélységes mohamedán „tolerancia”, melyre az elmúlt évszázadok tekintetében is a migránssimogatók szorgosan hivatkoztak.

Mert szerintük, míg Európa a vallásháborúkban, boszorkányüldözésekben és más ocsmányságokban fetrengett, addig a mohamedán országokban a béke, a barátság és a tolerancia volt divatban a más vallásúakkal szemben. Persze. Ha a hitetlenek betartottak néhány apró, praktikus szabályt. Például nem járhattak lovon, nem viselhettek fegyvert és a bíróságon szavuk mit sem ért egy igazhitűével szemben. Ha teljes mértékben alávetették magukat uraiknak, akkor azok nagylelkűen elnézték a létezésüket.

Persze az átlag migránssimogató nem ismeri a történelmet – az olyan fasiszta dolog, meg tanulni is kell – csak hivatkozik rá.

A szent háború fenyegetése – ha jól meggondoljuk – nem is akkora marhaság, hiszen a harcosok már nagy számban közöttünk vannak. Persze nem valószínű, hogy a törökök – bármennyire gyáva, pacifista és megalkuvó is Európa – nyílt konfliktust kockáztassanak. De hát nem is kell hagyományos fegyverhez nyúlni, hiszen itt vannak az új, modern fegyverek. Ezeket ugyan a haladó, európai, ateista libsizmus eszelte ki, mintegy az elmebaj tüneteiként, de ragyogóan lehet használni őket a civilizációk összecsapásában.

Az első fegyver, amivel fenyegetnek bennünket, a már többször megénekelt migránsszóró.

Ezt eddig is ránk fogták, de Európa úgy tett, mintha nem látná. Azonban, ha a szultán dühös lesz ránk, akkor elsütik újra és 2015-höz hasonlóan, milliószámra öntik el a Balkánt a kvantumfizikusok és agysebészek, akiket – jelen állapotában – Európa sem lenyelni sem kiköpni nem tud. Görögország, mint eddig is, simán átengedi őket, csak tűnjenek onnan, mi pedig – ahogyan már mondtam – lassan gyülekezhetünk Mohácsnál.

A másik, saját magunk ellen készített fegyver, az európai bíróság Strasbourgban.

A jog – mai formájában – amúgy is a valóságtagadás legjobb eszköze. A valóságnál talán csak az igazsághoz van kevesebb köze. Ennek ékes példája a két analfabéta bangladesi ügyében hozott utóbbi strasbourgi ítélet. Nem tudom mennyire ismerik, de zseniális.

A következő alapvetések találhatóak benne:

1. Ha valahonnan csak egyfelé lehet kimenned, akkor be vagy zárva.
2. Ha bármiért be vagy zárva, akkor megsértették a jogaidat.
3. Szerbia nem biztonságos ország. Csak. Illetve mert meg nem nevezett „civil szervezetek” (Gyuri bácsi integet) és ütődött hivatalok azt mondják róla. Könyörgöm, melyik ország biztonságos két analfabéta bangladesi számára?
4. Az illetők írásban kaptak értesítést, pedig analfabéták. Mégis hogyan kellet volna? Lerajzolják, vagy eltáncolják nekik? Próbálták volna csak szóban közölni velük a kiutasítás tényét.

Végezetül az ítélet konzekvenciája (nem a jogi, hanem a valós) az, hogy be kell engedni őket. Ez az egyedül jogszerű és praktikus eljárás. Annál is inkább mert Európának úgy hiányzik két analfabéta bangladesi mohamedán, mint egy falat kenyér. Hová lennénk nélkülük.

Persze lehet hogy végül Európa megvásárolja valamiképpen a haladékot. Ez pontosan arra lesz jó, hogy később még többet követeljenek. Így állunk. A migránsszóró tűzkész, Európa pedig tehetetlen, védtelen célpont. Sőt. Mint a két bangladesi esete is bizonyítja, még az eltévedt lövedékeket is útbaigazítja a cél felé.

Zord időknek nézünk elébe.