A monotóniáról

„Unottak, fakók a napok, akár az ég őszönte reggel, amikor folyton csak esik,…”

Csorba Győző: Unalom.

Nem tudom a nyájas olvasó felfigyelt-e arra a tényre, miszerint a haladó sajtó és általában a haladás hívei hihetetlen monotóniatűréssel rendelkeznek. Nap mint nap ugyanazokat a „híreket” és véleményeket olvashatjuk tőlük, a médiában és másutt is. Mintha egyszerűen képtelenek lennének az unalom érzésére. Vagy csak arra képesek. Ennek okain merengenék alább.

Lezajlott az államalapítás ünnepe, melyet – ahogyan az már nálunk szokás – mindenki a maga szellemi színvonala, elkötelezettségei szerint kommentált is. Az ügyet a libsi sajtó általában kézlegyintéssel intézi el, 1000 év nagyon hosszú, nem érdekes, ennyi idő alatt megmelegszik a sör a Gólya presszóban. Az ünnep némi – gyorsan oldódó – színt vitt a hírek világába, ám most minden és mindenki visszatérhet a megszokott kerékvágásba, újra olvashatjuk a megszokott irományokat. De hát hogyan van ez? Hogyan van az, hogy a messzi Amerikától Kelet-Európáig mindenütt tartalmilag, sőt stilárisan is ugyanolyan fogalmazások születnek, eltérő nevű szerzők tollából, ugyanazokról a hírekről?

Történeti közbevetés. Alapvetően az a történeti tény befolyásolhatja a baloldali monotóniatűrést, hogy immár évszázadok óta ugyanazokat a marhaságokat hajtogatják untalan. Nem rettenti vissza őket sem a történeti tapasztalat, sem pedig a sikertelenség. Marx obskúrus szavai üres fejekben vernek kongó visszhangot. Marxnak, lehet – elnézve a nyugati baloldal tobzódását és nyargalászásait – igaza lesz és a legfejlettebb országokban tör ki a forradalom, fényesen igazolva a népi bölcsességet, mely szerint a kutya is jódolgában veszik meg. Történeti közbevetés vége. 

Pár napja kiszivárgott a nagyszerű New York Times szerkesztőségi megbeszélésének tartalma, melyben a anti-Trump kampány aktuális stratégiáját tárgyalták. Ahogy elnézte az ember, ez bizony komolyan hasonlított egy főszerkesztői értekezletre a ’70-es évek Népszavájánál, mikor a főszerkesztő elvtárs felvilágosította a sajtómunkásokat a párt aktuális irányvonaláról. Ezt ő a megyei pártbizottságon tudta meg, ahol őt a megyei párttitkár elvtárs maga igazította el, az országos pártvezetés instrukciói alapján. Az országos pártvezetés pedig tette mindezt a szovjet elvtársaktól kapott utasítások alapján. A lényege pedig úgy foglalható össze, hogy áttekintették: mit hazudtunk eddig és mit fogunk hazudni holnap. 

A New York Times esete azt mutatja, hogy ma sincsen ez másképpen.

Annyi engedményt tettek az új, posztmodern időknek, hogy ma nem tudható a szovjet elvtársak személyazonossága. Ez az inkognitó mellesleg abból a megfigyelésből ered, hogy az ismert szovjet elvtársakat később rendszeresen kivégezték. Úgy tűnik, szerte a világon vannak ilyen értekezletek, ahol aztán – fölfelé tekintve a haladás fáklyahordozóira – meghatározzák a közlendő tartalmat. Ezeken derül ki, hány cikket kell írni a klímakatasztrófáról, és azokat Greta Thunberg mely fotóival kell illusztrálni. Mifelénk aztán ez kiegészül az oktatásegészségügy és Mészáros Lőrinc viselt dolgaival.

Göbbels Józsi megnyalná a tíz ujját, ha látná. 

A gleichschaltolás szép mintaképe például az, hogy az Auróra nevezetű pesti kocsma bezárása miatt az amerikai Kongresszus képviselői tiltakoznak, akik korábban nem hogy a nevezett italboltról nem hallottak, de Pestet sem tudnák megmutatni a világtérképen. Aztán elhozták őket ide, körletvezetést tartottak nekik a főhadiszálláson, valahogy úgy, ahogy az öregkorára látens demokratává hülyült John McCain szenátornak mutogatták annak idején a szír és ukrán felkelőket. A titokzatos Hálózat így mégis a tudomásukra hozta, hogy a fasiszták meg akarják tiltani a haladó ifjúságnak az kapualjba hányást és a gömbölyded testalkatú, zöld tüsi-frizurás, genderhallgatónőknek a késő éjszakai utcai performance-okat. A fasiszták aludni akarnak. 

Persze – gondolom – a digitális korban előbb-utóbb nem lesz már szükség ilyen elkülönülésre. Elég lesz videókonferencián közvetíteni a New York Times, vagy a Guardian szerkesztőségi értekezletét, hogy mindenki tudja a dolgát. Természetesen lesz jeltolmács is, mert ők elfogadóak. Ez persze azzal kellemetlen mellékkörülménnyel jár majd, hogy helyileg haladó újságírókra sem lesz szükség, csak fordítókra, és már most sem sokkal többek annál. Ez elhanyagolható áldozat a hatékonyság oltárán és amúgy is, a kutya sem ugat utánuk. 

Van azonban mindennek egy, rám nézve nagyon súlyos következménye.

Halálra untatnak ugyanis.

Észrevettem magamon, hogy egyre kevésbé tudják az érdeklődésemet felkelteni. Régebben erős késztetést éreztem, hogy valami emeletes hülyeség olvastán billentyűzetet ragadjak és kikérjem magamnak. Csakhogy nap mint nap ugyanazokat olvasva immár súlyos szellemi fáradságot és ötlettelenséget tapasztalok magamon. Mit írjak még? Mit írjak még olyan dolgokról, melyekről már rengetegszer elmondtam a véleményemet? Túl ezen, bujkál bennem a félelem, hogy a nyájas olvasó is hasonlóképpen érez, és unja, amit a képernyőjére vetek. 

Oly jó lenne már valami más, valami új világvége, aszteroida becsapódás, pestisjárvány, ufóinvázió, vagy mit tudom én, micsoda. Ami kimozdít bennünket a kényelmes, megszokott, unalmas világvége forgatókönyvünkből. Annyira jó lenne valami érdekes új dologtól kipusztulni. De nem. Sőt. A fokozódó globális véleményformálás miatt még egysíkúbb, még szűkebb spektrumú hírekkel kell szembenéznünk.

Aztán lehet, az unalomtól fogunk kihalni.