A nagy bukás II.

 

Szép a rút és rút a szép
Sicc, mocsokba, ködbe szét!

Shakespeare: Macbeth

Az előző részben általános elégedetlenségemet fejtegettem a tesztekkel kapcsolatban. Olvasgatva az azóta megjelent, erre vonatkozó írásokat, felfigyelhetünk egy különös jelenségre. Túl a „minél rosszabb, annál jobb” általános örömködésén, kivétel nélkül mindenki az oktatás szervezeti rendszerét, annak hiányosságait boncolgatja.

Például, egy Csapó Benő nevű, bizonyára igen nagy tudású professzor, a következőkben foglalja össze a problémákat:

• a magyar iskola a társadalmi hátterük szerint szétválogatja a tanulókat,
• hiányoznak a korszerű oktatás legelemibb feltételei,
• leromlott infrastruktúra,
• átláthatatlan szerkezeti háttér,
• általános bizonytalanság.

Végül azután a korszellemnek megfelelően mindenki arra a nem túl bonyolult válaszra lukad ki, hogy több pénz kéne.

A pénzt univerzális gyógymódnak tartják.

Feltűnő – lehet csak nekem – hogy senki sem veszteget egy árva szót sem a tanárokra, a szülőkre és a diákokra a nagy magyarázatok során, pedig akárhogyan is nézzük, mégiscsak rajtuk múlik minden. Én úgy gondolom, érdemes lenne rájuk is vesztegetni néhány keresetlen szót.

Közhely, hogy a tanári pálya elfogadottsága, tekintélye nagyon hosszú ideje romlik. Ez már elkezdődött az átkosban és azóta is töretlenül folyik. A tiszteletvesztés – véleményem szerint – nem elsősorban és kizárólag a rossz anyagi megbecsülés okán áll elő. A rossz vélemény általában önbeteljesítő. Ha a társadalom úgy véli, hogy a tanárok kevéssé tiszteletreméltóak, akkor azok mennek majd tanárnak, akik nem is tartanak különösebben igényt erre a tiszteletre. Aki pedig nem tart igényt a tiszteletre, azt többnyire nem is tisztelik.

És íme, máris a kígyó a saját farkába harap.

A félreértések elkerülése végett: vannak egészen kiváló, elkötelezett és nagyon is tiszteletreméltó pedagógusok. Az oktatás azonban tömegtermelés. Nem a kiváló kevesek, hanem az átlag az, ami meghatározza az eredményeket. 100-150 ezer emberről van szó, ha belevesszük – és miért ne vennénk – az óvodapedagógusokat is. Hogy az átlag milyen, ahhoz elég benyitni egy átlagos tanári szobába. Rosszkedvű, frusztrált, 80-90%-ban nőnemű tanerőket találunk, akiket láthatóan egy cseppet sem lelkesít, hogy a nemzet napszámosai lehetnek. Az pedig, aki rosszkedvű háziasszonyként indul órát tartani, az – megjósolható – nem nagyon lesz sikeres.

Persze legyünk igazságosak. Csak amióta én az eszemet tudom, annyi oktatási reform volt, mint csillag az égen. Pedagógus legyen a talpán, aki meg tudott felelni ezeknek. Közös tulajdonságuk volt, hogy mindegyik még rosszabbul végződött, mint az előző. Magyar sajátosság, hogy ma is többnyire még mindig ugyanazok kritizálják a leghangosabban az oktatást, akik a reformjaikkal felmérhetetlen károkat okoztak és óriási a felelősségük a mai helyzet kialakulásában. Most pedig – mintha mi sem történt volna – tőlük várjuk a megoldásokat. De ne essünk kétségbe, továbbra is vannak ötleteik és legalább olyan jók, mint az előzőek voltak.

Az sem kétséges, hogy kicsavarták a fegyelmezés összes eszközét a tanerők kezéből.

Ma már nem a tanárok verik a diákokat – amint az évezredeken át természetes volt – hanem a diákok és/vagy a szülők verik a tanárokat. Ez pedig bizonyára nem segíti a nevelési célok megvalósulását.

Eddig a tanárokat kritizáltuk, most jön a dolog rázós része. Szeretném leszögezni, hogy ennek az irománynak nem célja azt a kérdést vizsgálni, amely – mint az ominózus tyúk és tojás probléma – folyamatosan visszaköszön a közbeszédben. Jelesül azt, hogy ki miért él úgy, ahogyan. Vajon a cigányok azért élnek úgy, mert szegények, vagy mert cigányok, azért szegények. Egyszer majd talán erre is sort kerítek. Itt csak néhány elgondolkodtató ténnyel szeretnék foglalkozni.

Itt van egy elgondolkodtató táblázat, úgysem volt még ilyen.

	Szövegértés	Matematika	Természet- tudomány
Ált. isk.	378	378	390
Gimn.	559	552	559
Szki.	491	487	504
Szakisk.	410	410	429
PISA-összesen	480	490	494

Forrás: Oktatási Hivatal

Amint az látható, a magyar gimnazisták messze az átlag felett teljesítettek. Ugyanezen időszakban a „beíratkozottak 23%-a (134 ezer fő) érettségit nem adó szakiskolákban, 41%-a (237 ezer fő) szakközépiskolákban, 36%-a (204 ezer fő) gimnáziumokban tanul.” (KSH) Amint az – nem tudok másként fogalmazni, mivel adatok nincsenek – „köztudott” a cigány diákok aránya a gimnáziumokban a legalacsonyabb.

Mindenki gondoljon, amit akar.

Az elmúlt 15 évben, a közoktatásban résztvevő 15 évesek között, radikálisan nőtt a cigány tanulók száma. Hogy pontosan mennyivel, az ugyebár „emberjogi és adatvédelmi” okokból nem tudható, de aki látott bizonyos helyeken, bizonyos iskolatípusokból gyerekeket kijönni, az érzékelheti az arányok gyors változását.

Ezt eufemisztikusan – magyarán: hazug módon – a PC jegyében úgy interpretálják, hogy „a teljesítménykülönbségek minden egyes esetben együtt járnak a megyék, a településtípusok (község, város, megyeszékhely, Budapest) és a középfokú oktatás iskolatípusai (szakiskola, szakközépiskola, 4-6-8. évfolyamos gimnázium) átlagos családi háttere közötti különbségekkel.”

Vagyis, magyarul, azokon a vidékeken, és azokban az iskolatípusokban, ahol a cigányság az átlagosnál magasabb arányban jelenik meg, az eredmények sokkal rosszabbak.

Másutt sincs ez másképpen.

A PISA eredmények tekintetében például azt a Szlovákiát előzzük meg, ahol hasonlóan magas a cigány tanulók számaránya. De tekinthetünk a fejlett nyugatra is. Svédországban – amely PISA mintaország – hasonló a helyzet, csak ott a migránsokkal van probléma.

A nevelés – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – terepe első sorban a család. Az iskola képes lehet ezt kismértékben módosítani, de ne legyenek illúzióink.

A jó, vagy rossz eredményeket – a vizsgálat problémáitól függetlenül – a szülők, a gyerekek és a tanárok hozzák össze. Ezért azután ezek az eredmények, legalábbis nálunk, messze nem kizárólag oktatásszervezési problémaként kezelendők. Így megoldásuk sem érhető el a tombolva követelt új és még újabb oktatási reformokkal.

Véleményem szerint, mindenek előtt azzal az egalitárius ostobasággal kell leszámolni, hogy minden 15 évesnek ugyanazt kell tudni. Nem. Az írás, olvasás és alapvető matematikai ismereteken túl az eltérő életutak, eltérő útravalók különböző tudást és készségeket igényelnek. És ez nem szegregáció, hanem ésszerű döntés, annak figyelembevételével, hogy – az igazi szabadság jegyében – ki mi szeretne lenni.

Akinek nincsenek céljai, annak nincs mit tanítani és nem is lesz.