A nevelésről II.

7
 

 

 

„Ifjú, tiszta szívedbe most kortyold fel a bölcs tanítást, most menj a nagyokhoz.
Őrzi a szilke soká a szagát annak, mit először öntsz bele”
Horatius: Levelek I,2,70–71

Az emberek elhülyítésének csak akkor van értelme, ha én magam nem hülyülök el. Vakok között félszemű a király.

Nem állom meg, hogy el ne meséljem az egyik alapélményemet napjaink oktatásával, illetve annak eredményeivel kapcsolatban. Busszal utaztam le a városba estefelé, valami értelmiségi elfoglaltságot keresve – talán kocsmába mentem. Errefelé a buszjáratok összevissza kanyarognak a szűk hegyi utakon, melyek a földtörténeti időben keskeny vízmosások voltak, az utcákon pedig kétoldalt vegyesen régi présházakból átalakított épületek és az újgazdagok által felhúzott architekturális katasztrófák láthatóak. Az út sokáig tart. A majdnem teljesen üres buszban a hátam mögött két ifjú ült, egy fiú és egy lány. Mivel meglehetősen hangosan beszélgettek, kénytelen–kelletlen kihallgattam őket. Mint kiderült, a fiú irodalom szakos volt, a lány pedig olaszt tanult.

– Mit csinálsz mostanában? – kérdezte a lány

– Tanulok ezerrel, zh-t írunk a Rómeó és Júliából. – jött a gondterhelt válasz.

– Rómeó és Júlia? Az most így nincs meg – mondá a leányzó érdeklődő felhanggal.

– Tudod Shakespeare, a csávónak megölik az apját, de bosszút áll. – hangzott a tömör felvilágosítás, a biztos tudás fensőbbségével

– Ennyi? – kérdezte a lány

– Ennyi, csak nagyon hosszú – hangzott a panasz, egy túlterhelt hallgató elkeseredettségével.

A beszélgetés további részét nem hallottam, mert azon merengtem, hogy nemsokára ők ketten már tanítani fogják szerencsétlen gyerekeknek az efféle nem bonyolult, de hosszú műveket, és vajon hogyan fogják majd felkelteni irántuk az intellektuális kíváncsiságot.

Van a pedagógiának – tágabb értelemben a nevelésnek – több csúf tulajdonsága is: az egyik, hogy az eredmények, vagy eredménytelenségek csak évek, vagy akár évtizedek múlva jelentkeznek, mikor már a dolog visszafordíthatatlan.

Emlékezzünk csak az olvasás-tanítás reformjára, mely analfabéták hadait küldte a világba. Utána volt a matek tanítás reformja, azóta számolni sem tudnak. Amit most csinálunk, az 15–20 év múlva fog hülyegyerekként visszaköszönni – illetve hát köszönni azt biztosan nem fog. A másik ilyen csúf tulajdonság, hogy az elrontott oktatás/nevelés lavina–effektust generál: akiket ma ismeret és motiváció hiánnyal felvesznek az egyetemre – ahol a világirodalom helyett elemi szövegértést próbálnak nekik tanítani mérsékelt sikerrel – azokból lesznek a jövő pedagógusai, hogy azután tudás és motiváció nélkül, mint pedagógusok, még tudatlanabb nemzedéket neveljenek, aki azután szintén egyetemre megy és pedagógus lesz s.í.t.

Így áll elő az egyre gyorsuló, spirális zuhanás az analfabetizmus sötét, feneketlen kútjába.

A helyzet az, hogy az emberi dolgok közül a nevelésben/oktatásban lenne a legfontosabb zsinórmérték a tradíció. Annál is inkább, mert a nevelés/oktatás tulajdonképpen a tradíció létmódja. Az elmúlt idők tudása, tapasztalata itt adódik át, hogy azután a következő generáció saját akaratához hajlítsa, használja azt. Csak a hosszú, generációkon átívelő tapasztalat képes eldönteni, hogy pedagógiai téren  helyes vagy helytelen valami.

Semmi sem idegesíti jobban a haladás apostolait, mint a tradíció. Generációk munkáját fektették abba, hogy a „régi” melléknév hallatán ne Platón, a cremonai hegedű, vagy Sixtus-kápolna freskói, hanem valami kopott, használhatatlan ócskaság jusson eszünkbe.

A „hagyományos” pedagógia szitokszóvá vált, egyet jelent a halomra vert gyerekekkel, szadista tanárokkal és a bemagolni való értelmetlen marhaságokkal, a „lexikális” tudással.

Most, itt álljunk meg egy pillanatra. A modern pedagógia felkentjei úgy tekintenek a „lexikális” tudásra, mint migráns a csülökpörköltre. Az senkit sem zavar, hogy a lexikális tudásnak például nincs definíciója. Nem lehet megmondani, hogy mi számít lexikális tudásnak. Mondjuk érdekes dolog elvetni valamit, amiről nem tudjuk megmondani, hogy micsoda. Elvetni a lexikális tudást, olyan mintha elvetném a tündéreket, a koboldokat és villőket, hiszen azokról sem tudom, hogy mifélék. Ha például valaki a fent emlegetett Shakespeare William nevével találkozik, ahhoz, hogy ne egy horgászbot-orsóra gondoljon, bizony lexikális tudásra van/lenne szüksége.

A lexikalitás csimborasszója pedig, azt is tudni, hogy az illető mivel foglalkozott és mikor élt. Persze ennek tudása teljesen felesleges, hiszen valami „régi” (ócska, kopott, nem modern) dologról van szó. Még baja lesz tőle a gyereknek. Amikor a modern pedagógia elborult agyú teoretikusai a lexikális tudást szidják, akkor azonnal előkerül az internet, mint olyasmi, ami szükségtelenné teszi, hogy megtanuljunk bármilyen tényt, hiszen megkereshetjük azt a neten. Csakhogy ez merő hülyeség.

Mert mi van, ha a keresés az UFO-hívők oldalára vezet? Akkor az ott olvasottak lesznek a „tények”?

Alapvető tudás-referenciák nélkül azon az intellektuális szeméttelepen, ami az internet, ugyancsak furcsa „tényeket” talál a kutakodó, melyekről – lexikális tudás híján – képtelen eldönteni, hogy valósak-e vagy sem. Megoldási „algoritmusokat” kell tanítani – mondják a kísérleti demagógia hívei és valami olyasmit értenek rajta, hogy hogyan kell kitölteni a szociális segély igénylést. Ez kétségtelenül fontos, de hogy ettől kialakulna a „tudásalapú” társadalom, azt kétlem.

Végezetül egy megjegyzés. A kialakulóban lévő Wikipédia-alapú társadalom komoly veszélyt jelent a demokráciára. (Ez engem ugyan nem zavar, de nagyondemokratákat talán igen.) Kialakulhat majd egy szűk rétege azoknak, akik igenis rendelkeznek az utálatos lexikális tudással – mert előrelátóan úgy nevelik őket – és ezek képesek lesznek uralmuk alá hajtani a többit.

Az emberek elhülyítésének ugyanis csak akkor van értelme, ha én magam nem hülyülök el. Vakok között félszemű a király.

Ps: Ezt még számtalan oldalon tudnám folytatni, de mind lexikálisan, mind pedig algoritmikusan tudom, hogy meddig terjed az olvasó terhelhetősége, így mindenki megkönnyebbülésére abbahagyom.