A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései

„És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.”

Karinthy Frigyes: Így írtok ti

Olvasom Böcskei Balázs írását, melyet a „Nem kell a kelet-európai értelmiségi szorongás!” címmel adott közre az Azonnali című kiadvány pixelein. A mély melankólia most éppen egy bizonyos Sopotnik Zoltán nevezetű költő versei hatására uralkodott el rajta. (Nem tehetek róla, de nekem e névről a sprotni és a szputnyik furcsa hibridje jut eszembe, és elképzelem, amint az olajos halak repülnek a kozmosz jeges éjszakájában… De ez legyen az én bajom.) A mélabú részben érthető, a versek borzalmasan rosszak, ha nekem kéne olvasni nem mélabús lennék, hanem főbe lőném magamat. Nem ritka ez Böcskeinél, hogy lírai hangulatú rendszergyalázást követ el, bizonyára egy költő veszett meg benne. Az egész szóra sem lenne érdemes, ám a szerző felvillant valamit, ami annál érdekesebb. Ez pedig a k-európai libsi mélabú.

Ők ugyanis mindig rosszul érzik magukat. Nem úgy, mint bárki más, akinek mondjuk a lábára léptek a villamoson, vagy ostoba főnökkel vert meg a sors. Nem. Az őket uraló mélabú sokkal mélyebben gyökeredzik, sokkal sorsszerűbb és ezért aztán nem is múlik el. Elsősorban azért érzik ezt, mert ide születtek, ebbe a távoli, Európa alfelén éktelenkedő koszfészekbe. Ha nem így esik, akkor bármivé válhattak volna a szabadság honában, lehettek volna tűzoltók, s katonák, vagy akár vadakat terelő juhászok, de nem. Nekik itt kell nyomorogniuk. A mesés nyugat aranykapui mögött elérhető vidám, szabad, önkiteljesítő élet helyett be kell érniük néhány nyomorúságos egyetemi katedrával, akadémiai tagsággal, napi két megjelenéssel a libsi médiában a megfelelő honoráriumért.

Hát élet ez? Nem csoda, hogy kedvetlenek.

Ennek azután hangot is adnak, hol hangosabban, hol csendes mélabúval, mint aki halkan belelépett. Az egy roppant izgalmas kérdés, hogy vajon az ideológiájuk miatt mélabúsak, avagy a mélabú diktálja az ideológiájukat. E kérdés eldöntésére én most nem tudok vállalkozni, azonban tán szolgálhatok némi adalékkal a dolog megértéshez.

A mély melankólia – mely néha hisztérikus kitörésekbe csap át – rendszertanilag két nagy csoportba osztható.

Az egyik fajtája akkor használatos, mikor ők vannak hatalmon. Ekkor a demokrácia, sajtószabadság, oktatásegészségügy rendben vannak, korrupció nincs, a metró épül. Persze a boldog nyugat az ilyenkor is messzi, elérhetetlen meseország, amely azért tökéletes, mert ott nem élnek nagy számban magyarok. Ott nincs ez a furcsa fél-ázsiai csürhe, mely rasszista antiszemita, xenofób, különösen vidéken és azon belül is a fideszes vezetésű önkormányzatok működési területén. Ilyenkor csendes beletörődéssel ülnek minden TV képernyőjén és minden kiadvány címlapján, orcájukon ábrándos mélabúval. Ilyenek ezek a magyarok, mondják és „tízmillió fasisztával építjük a kapitalizmust”, teszik hozzá csöndes beletörődéssel; mint aki halkan belelépett.

De természetesen ilyenkor azért van remény. Csak tolja az EU az euró milliárdokat, ők azokért majd érzékenyítenek, tréningeznek, emberjogvédenek és a haza fényre derül. Vagy nem, de akkor már mindegy. A lényeg: jó irányba mennek a dolgok. Nemsokára utolérjük a fejlett nyugatot, lesz nálunk is buziházasság, gendertudomány, tízéveseknek tombolán nyerhető nem-átalakító műtét; ha oly gazdagok nem is, de legalább olyan hülyék leszünk, mint a példaképeink. Ez pedig némileg oldja a melankóliát.

A másik eset maga szörnyűség.

Hirtelen rádöbbennek, hogy az ellenzék is pont olyan mucsai magyarokból áll, mint maga a nép, és hiába adták nekik a jobbnál jobb tanácsokat, nem tudtak élni velük. Ezért a barna áradat elönti az országot, és ők – illendőn felöltözve: strandpapucs, rövidnadrág, pocak-póló – ülnek a TV-stúdiókban és várják a fekete autót. Azt, amelyik még a nagyapjukhoz vitte a delikvenseket egy kis kihallgatásra. Mert akkor azért jobb volt. Aztán, mert nem jön, fájdalmas sóhajjal felveszik a honoráriumot és beülnek saját fekete autójukba, hogy másik stúdióhoz hajthassanak rettegni. Így tengetik napjaikat. Álmaikban Bajnai Gordon pislog. Az ágy alatt, a  becsomagolt bőröndökben a molyok eszik a ruhákat, mert bár hetente bejelentik, el azért nem mennek.

Ide köti őket a haza iránti kötelesség és a fizetés.

Néha azért vannak jobb napok is. Mikor felcsillan a remény és giga-tüntetést szerveznek az ebadó-rendelet ellen, ahol háromszázan is megjelennek kutyákkal. De ez is csak addig tart, míg az egyik kutya meg nem harapja őket. A tüntetés után hazamennek és reményteli várakozással figyelik, mikor szakítják meg az adást, hogy Orbánbasi lemondott és külföldre menekült a népharag elől. Tudják, a nép ekkor majd megkeresi őket, mint a csodarabbit, hogy mondanák meg, mit kell csinálni. És ők megmondják majd, mert ilyen önzetlenek.

Néha fellázadnak a szomorúság ellen – mint Böcskei a rossz versek hatására – de akkor rápillantanak a szobájuk falát díszítő, lepukkant kórházi WC-t ábrázoló oktató-poszterre és újra elfogja őket a mély depresszió. Eljárnak pszichológushoz talán, de hiába, mert az ugyanolyan mély depresszióban szenved, elvégre általános óta osztálytársak voltak. Nincs menekvés.

Még szerencse, hogy az ő szomorúságuk a mi vidámságunknak oka.