A szimbólumok erejéről

Mért van az oltáron keresztrefeszített holttest? Tehetne helyébe a mai ember egy zsibárust, amint portékát kínál.”

Weöres Sándor: Fekete trilógia I.

Kifogytunk a szimbólumokból. Mert a racionális ember számára nem is fontosak talán, hiszen – mondják – csak a féktelen képzelet emel valamely tárgyat, ügyet, eseményt szimbólummá, magánál többé, fontosabbá. A komoly embert ilyesmi nem hatja már meg, okokat, érdekeket keres mögötte, és a kritikai ész meg is találja azokat, hogy diadalmasan felmutathassa: íme, ennyi az egész. A zászló csak egy színes vászondarab, a kereszt két derékszögben összeeszkábált gerenda, a hit is csak igazolhatatlan képzetek összessége. Hát, bizonyára lehet így is, csak szerintem nem nagyon érdemes.

Ezer éveken át, a keresztény városok látképének meghatározói voltak a templomtornyok, a hatalmas katedrálisoktól a szülőfalu fatornyos Istenházáig. Szimbólumai voltak az alapjaiban egységes, összetartó hitnek, hirdették, hogy a vándor lélekben magához hasonlókat talál, ott ahol a tornyok emelkednek. Ma már nem így van. A városok látképét az üvegből, vasból és betonból épített csillogó, fantáziátlan apollói tornyok határozzák meg, melyek a takarékos, spekulatív geometria győzelmét hirdetik szerte a világban. Ezek nem az azonosság, hanem csak az egyformaság emlékművei.

Dionüszosz a száműzetett a magánéletbe.

Szakadoznak a szálak a minket közösséggé összetartó hálóban. A szimbólumok elvesztése az egység felbomlását jelzi. A kommunisták, annak idején, el akarták törölni a nekik nem tetsző ünnepeket, ám ők újakat is akartak helyettük állítani. Ezek többnyire nem nagyon sikerültek, hiszen ki a fenének volt kedve megünnepelni a Nagy Októberit, vagy Magyarország megszállását április 4-én. A patkánylázadás sötét emlékeket ébresztő évfordulóiról nem is beszélve.

Az új, szép, liberális kor más taktikát választott. Úgy akarja megszüntetni a gyűlölt kereszténység szimbolikus ünnepeit, hogy először megvásárolja azokat. Egy olyan világban, melyben elhitették velünk, hogy minden megvásárolható sokkal hatékonyabb módszer ez.

Hallgatom a rádióban, amint valami szállodás büszkén jelenti, hogy minden fitnesz, wellness és mindenlesz férőhely foglalt már karácsonyra. Az emberek elutaznak távoli városokba és helyekre, hogy ott önfeledt pancsolással ünnepeljék az Isten fiának születését. Előtte még elárasztják a boltokat, hogy ez az ünnep valójában a szatócsok és uzsorások apoteózisává váljon, mindezt azért, hogy kitöltsék azt a hátborzongató űrt, ami akkor következik, ha egy időre szórakozás nélkül maradnak. Hogy elkerüljék a homályos, megválaszolatlan, feszélyező kérdésekkel terhelt csendet, ami közéjük fagy, ha egymással magukra maradnak.

A szimbólumok nélküli ember egyedül marad ugyanis. Elveszíti nem kereskedelmi jellegű kapcsolatát a többiekkel és e kapcsolatnélküliség egyben lélekben gyengévé is teszi. A szétszéledt nyáj kiszolgáltatott a szervezetten együttműködő farkasoknak. Arról szólnak a hírek, hogy hol mindenhol tiltják be, veszik le a kereszteket és a kereszténység más szimbólumait, mert „zavarják” a nem keresztények érzékenységét.

Persze a nem keresztények hitének szimbólumait nem lehet betiltani, mert az is zavarja az érzékenységet.

A mecset, a fejkendő, vagy akár a burkini egy élő vallás szimbólumai, erős kifejeződései a valahova tartozásnak, a közösségi létnek. Nyíltan és kihívóan mutatják viselőik hovatartozását, segítenek a hozzájuk hasonlók azonosításában, hogy szükség esetén összefoghassanak.

Jó úton járunk afelé, hogy nemsokára az európai városok látképét is ugyanúgy, mint a mohamedán országokban, a mecset és a minaretek látványa határozzák meg. A kereszténység pedig visszaszorul az otthon, a magánélet falai közé, kivéve mikor fogyasztássá lehet tenni.

Ha ez sikerül semmi sem lesz, ami megállítsa feloldódásunkat egy erős, vitális akaratban, amit egy primitív babona közvetít nekünk. Karácsony jön, és mi nem teszünk mást, mint a langyos vizes medencét és a wellnesses szobabiciklit szegezzük szembe a fizikai és lelki kihívásokkal. Félek, kevés lesz.