A szürkeállomány V.

Folytatnánk sorozatunkat, mely az elveszni látszó libsi szürkeállománynak kíván emléket állítani.

Ezúttal a szívünknek oly kedves művészet területére tévednénk, hiszen megfigyelhető, hogy a honi művésztársadalom jelentős része a mai napig az immár halott és lassanként méltán elfeledett SZDSZ távoli visszfényeként próbál utat mutatni számunkra. Roppant hatásosan, és ami még fontosabb, meglehetősen borsos összegekért. Alanyunk ezúttal Alföldi Róbert, színművész, rendező és az orbánizmus vésznemtője. Az apropót pedig az adja, hogy interjút készített vele a HVG című, már-már szélsőségesen elfogulatlan és objektív kiadvány.

Előre bocsájtom, hogy – miután jól ismerem a popszakmát – pontosan tudom, hogy nem véletlen az, hogy előbb a jeles Stohl Andrással, majd nemsokára Alföldivel olvashatunk mélyinterjút, hiszen nemsokára, közös projektként, bemutatják a „Hegedűs a háztetőn” című musicalt és hát ugye kell egy kis PR-bemelegítés. Ha ezt még a gonosz orbánizmus gyalázásával is össze lehet kötni, az dupla nyereség a haladás számára. Mindenesetre Stohl például azt találta nyilatkozni, hogy gyávának gondolja magát, mert nem meri felemelni a szavát a tomboló diktatúra ellen. A művész úrnak nyilván nem tűnt fel – ez sem –, hogy pedig éppen most bátor, hiszen most mintegy felemeli. A szavát, természetesen.

Egyébként meglepő a szerénysége, hiszen merész férfiú ő, például részegen, bedrogozva autózni pont elegendő bátorsággal bírt.

Persze szerény bátorság ez a fasizmussal való szembeforduláshoz képest, mert még a végén a gonosz fasiszta rezsim lehetetlenné tenné, hogy ő játssza az összes főszerepet, a „Jancsi bohócnak kilóg a feneke, mikor hasra esik” című comedia dell’arte-től a Simbán, az oroszlánkirályon át a Hamletig. Mi lenne akkor a szent művészettel, ha nem ő lenne az állatok királya; de persze ez csak feltevés, valójában ő még mindig az. Mármint az állatok királya. Talán örökre. De Stohl csak egy pojáca, vissza a mesterhez.

A cikk elején tömören és célratörően összefoglalják a népszerű színművész gondolatait: „A toleranciát nehezebb eladni, mint a kirekesztést és a félelmet – mondja Alföldi Róbert, akinek legújabb rendezése az állami propagandagépezet építette virtuális valósággal is szembeszáll.” Sajnos a nyájas olvasó ijedelme jogos: ezt később megmagyarázzák.

A magyarázat – ha ez az – annyi, hogy elcsesztük a demokráciát, mert nem voltunk eléggé elkötelezettek. Megjegyzem, a demokrácia elcseszéséről tán a kedves papát kéne megkérdezni, aki mint MSZP-s képviselő és Bajnai rajongó sokat tudna erről mesélni. Majd ezek után azt meséli a derék komédiás, hogy „jött egy olyan politikus, aki semmilyen gátlást nem ismer, és mára virtuális valóságot épített körénk – és saját maga köré is.”

Nem tévedhetünk nagyot, ha úgy véljük, a jeles teátrista e helyt Orbánbasira gondol.

Hogy Orbánbasi hogyan függ össze a demokrácia iránti elkötelezettségünk hiányával, az Róbert titka marad, hiszen Orbánbasit – tetszik, nem tetszik ez Róbertnek – teljesen demokratikusan választotta a nép.

Alföldi egyébként biztosan tud valamit a „virtuális valóságról”, hiszen a teátrum – amiben utazik – toto genere, maga a virtuális valóság. Csepűszakáll, arcfesték és krumpliorr. A világot jelentő deszkákon kívül ott semmi sem valós, és így a színpadi „világ” kizárólag a saját beteg fantáziája szerint alakul.

Eltérően a valóságtól ugyebár, amely sajnálatos módon nemigen alkalmazkodik a libsizmus eszement lázálmaihoz.

Ne legyenek azonban illúzióink. A színház drága dolog, a pénzről és a hírnévről szól, illetve arról, hogy a hírnév pénzre, a pénz pedig hírnévre váltható. Alföldi pontosan tudja, hogy kiknek csinál színházat, kik azok, akik hajlandóak kifizetni a jegyeket. Pontosan olyan színházat is csinál ezért, amilyet elvárnak tőle. Akiknek nem tetszik a munkássága, azok is az ő kezére játszanak, mert megerősítik a fanklubot az összetartozás érzésében, és azok még ájultabban imádják, bármit tesz is.

A színház lelke a primadonna. A szép, kicsit butus, kiemelkedő szín- és ivarművészeti tehetséggel rendelkező idol. Robi pedig nagyszerű transzprimadonna. Olyan, akinek a lelkes egyetemi ifjúság (ELTE-TÁTIKA) kifogja a kocsijából a lovakat és a cipőjéből issza a pezsgőt. Ugyanakkor pontosan tudja, hogy mit csinál és főleg azt, hogy kinek csinálja.

Az interjú egy későbbi részében azt is elárulja, hogy mire számíthatunk az előadás kapcsán. „A Hegedűs a háztetőn nekem arról szól, hogy különböző hitű, gondolkodású, habitusú emberek, kisebb-nagyobb összezördülésektől eltekintve, békésen együtt tudnak élni, egészen addig, amíg a hatalom bele nem piszkál ebbe a működésbe” Ez roppant szép dolog, azonban emlékezetem szerint az eredeti mű főkonfliktusa az, hogy a főszereplő, Tevje nem tud és nem akar beletörődni, hogy lánya, Hává egy gójjal, egy orosszal házasodik össze. Olvashatjuk akár úgy is a darabot – ószövetségi szellemben – hogy a zsidók elüldözése Jahve büntetése Hává fajgyalázásáért.

Nesze neked békés együttélés.

Az István a királyban, a vallási ellentétek kifejezésére, azt a megoldást választotta Alföldi, hogy a szerencsétlen pogányokat keresztnek látszó géppisztollyal hajtották a gonosz térítők. Itt gondolom a rasszok közötti házasságot ellenző zsidók menórának látszó géppisztollyal fognak operálni.

Egyrészt, másrészt – ugye. Ezt nevezzük aztán „újraértelmezésnek”.

A szép és okos elüldözött zsidókból pedig migránsok lesznek, kivándorolnak Amerikába, ahol tőzsde-milliárdos válik belőlük és támogatják a Clinton-család kampányát. Ahogyan Alföldit ismerjük, biztosan lesznek szaxofon szólók, á la Monica. Vagy Miklós. Happy end.