A túlélő

40
 

 

 

„Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”

Batsányi János: A franciaországi változásokra

Nagy fekete autó száguld át a Vörös téren. Pillanatra megáll és kidobnak belőle egy embert. A járókelők összecsődülnek és nézik a véres férfit. Az egyik felismeri és odalép „Megismersz engem Khon? Én vagyok Grün.” „Nem ismerek senkit, nem tudok semmiről!” – kiáltja rémült kétségbeeséssel  a földön fekvő. „De hát együtt voltunk Auschwitzban.” „Ó, Auschwitz! „ – sóhajt az áldozat – „Azok a régi szép idők!” – Így szól a régi-régi vicc arról, hogy bizony még a holokauszt is lehet relatív. Eddig a vicc.

Onnan jutott eszembe, hogy híre ment, hogy a kies Gallisztánban több késszúrással meggyilkoltak majd lakásával együtt felgyújtottak egy 85 éves zsidó asszonyt, név szerint Mireille Knollt. Minden valószínűség szerint egy szomszédjában lakó mohamedán volt a tettes, akit a tanúk szerint „fiaként szeretett”.

Ha így volt, nyilván megbánta.

Nem az első ilyen eset volt ez és minden bizonnyal nem is az utolsó. Az idős hölgy annak idején túlélte a német megszállást, mert Portugáliába költözött a családjával és onnan tért vissza az immár biztonságossá vált Párizsba. Gallisztánról akkoriban még szó sem volt. Hozzáment egy holokauszt-túlélőhöz, akinek szörnyű történeteit – minden bizonnyal – elborzadva hallgatta esténként és boldog volt, hogy immár elmúltak azok a szörnyű idők.

Teltek-múltak az évek és Mireille boldogan élt. Mindig a baloldalra szavazott, hiszen azok ígérték meg, hogy sohasem engedik meg többé, hogy a zsidóknak baja essék. Tőlük tudta meg, hogy a veszély korántsem múlt el. Hallotta ugyanis, hogy messze, a távoli la Hongrie pusztáin új fasizmus emelkedik fel. A vad magyarok, Orbán nevű kánjuk vezetésével, újra zsidó vérben akarnak fürdeni.

Ismerte ő jól ezeket. Egy zsinagógába jártak monsieur Fejtővel, aki sokat mesélt nekik arról, hogy ezek gazok nem elég, hogy évszázadokon át terrorizálták a környező szelíd, kulturált népeket és üldözték a zsidókat, de nem sokkal a háború vége után 56-ban újra fasiszta felkelést robbantottak ki és újra gyilkolni kezdték az ÁVH nevű békés szervezetbe tömörült zsidókat. Szerencsére a derék szovjetek még idejében megfékezték a vérengzést. Így mesélte monsieur Fejtő, aki okos, tájékozott ember volt, hiszen mindig ő nyilatkozott a magyar helyzetről a TV-ben. Most is csak kisszámú magyar van, akik még ellenállnak nekik, és az ő életük is veszélyben van. Még adakozott is szerény nyugdíjából valami Juhász nevezetű ember számára, hogy folytathassa harcát az ébredő fasiszták ellen. Eleinte – míg egészsége engedte – baloldali rendezvényekre is eljárt és botját rázva ő is kiáltozta a többiekkel „Soha többet üldöztetést! Soha többet rasszizmust!”

Utóbb már nem tudott elmenni, az utcára sem nagyon járt ki. Rossz híreket is kapott. Robbantásokat, halottakat látott a TV-ben, szerencsére megmagyarázták neki, hogy ezeket szerencsétlen fiatalok követték el, akiket a gaz rasszisták addig sanyargattak, hogy már nem tudtak mi mást tenni tiltakozásul.

Mindennek Orbán az oka, ő hullajtja el a gyűlölet magvait a szelíd, barátságos, szeretni való mohamedánok között.

A lánya, Jennifer, egy nap azzal állított be, hogy elköltözik Izraelbe, mert – mint monda a mamának – veszélyes most zsidóként az utcára járni. „Biztosan azok a gonosz magyarok!” – mondta neki. „Nem mama a bevándorlók miatt költözöm el.” – felelte a lánya és felült az izraeli gépre.

„Bolond ez a lány.” – gondolta Mireille. – „Még hogy a bevándorlók!” A fasisztákkal van a baj, nem a bevándorlókkal. A bevándorlók csak a hasznára vannak az országnak, hiszen szorgalmasak és magasan képzettek, ezt mondták az utolsó nagygyűlésen és a televízióban is. Ez biztosan így is van, hiszen itt van mindjárt ez a szomszéd fiú, ő is milyen kedves. Csak jól kell bánni vele. Sokszor meghívta magához és mindig megkínálta teával, néha kisebb összegeket is kölcsönzött neki, amiket ugyan nem adott meg, de mindig kedvesen megköszönte. Sokat mesélt neki a fasiszták által a zsidókat ért atrocitásokról, és mindig úgy gondolta, hogy csak az eltérő, ám tiszteletre méltó kultúrája mondatja ezzel a kedves fiatalemberrel, hogy: „Megérdemelték!”

A lányával is egyre ritkábban leveleztek, mikor megtudta, hogy Netanjahura szavazott Izraelben, aki biztosan antiszemita zsidó létére, hiszen gyanúsan jó kapcsolatot ápol Orbánnal.

Egy nap aztán csöngettek. Az ajtóban kedves szomszédfiú állt, kezében egy késsel és egy kanna benzinnel. „Most meghalsz, vén zsidó boszorkány!” – Kiáltotta és döfött. Miközben utolsó leheletével beszívta a benzin szagát az villant az agyába: „Még szerencse, hogy nem a fasiszták voltak.”

Így halt meg 85 évesen Mireille, Auschwitzot megúszta, de nem úszta meg a befogadást, a toleranciát és az integrációt. Hogy egy másik költővel szóljunk, gondoljátok meg proletárok!