Adósok börtöne

„Szép szóval és gépfegyverrel sokkal többet lehet elérni, mint pusztán szép szóval.”

Al Capone

Úgy esett, hogy a kitűnő Gaius Julius Caesar, aki egyesek szerint minden idők egyik legnagyobb hadvezére volt, megint mások szerint viszont a legnagyobb tömeggyilkos – bár a két megítélés, a dolgok logikája szerint, többnyire nem nagyon választható el egymástól – praetori hivatalának letelte után, sorshúzással Külső-Hispania tartományát kapta. Elutazását azonban megakadályozták hitelezői, akik lefoglalták ingó vagyonát. Caesarnak kezeseket kellett állítani, hogy befogja a szájukat. A rómaiak komolyan vették az adósság visszafizetését, olyannyira, hogy a nem fizető adóst a hitelező rabszolgájául adták.

Ez a pénzügyi szigor villant fel bennem, mikor híre jött, hogy a magyar igazságszolgáltatás nagyobb dicsőségére, szabadon engedték a Cozma-ügy egyik elítéltjét Sztojka Iván. Túl azon ugyanis, hogy az illető (szerintem) eredetileg sem kapta meg ami járt neki, a mai napig tartozik az államnak az eljárás ráeső költségeivel és a Cozma családnak a kártérítéssel.

Az újsághírek szerint nagy bulival és egy új BMW-vel ünnepelték a szabadulást.

Miután a gyilkos különítmény Európa szerte foglalkozik a kurvafuttatás nehéz, felelősségteljes és semmivel nem pótolható feladatával, továbbá védelmi pénz szedésével és más társadalmilag szintén  kétségtelenül hasznos tevékenységgel, anyagi szempontból minden bizonnyal nem állnak rosszul. (Bár könnyen lehet, hogy rosszul tudom és – mint egy rokon állította – a bodza-termesztés innovatív munkájából tartották/tartják fenn magukat, de ez azért nem teljesen biztos.) Ennek ellenére bármekkora összegben lefogadom, hogy sem a család, sem az állam egy büdös vasat nem fog látni ebből az összegből.

Magyarországon ezen már senki sem lepődik meg.

Szögi Lajos családja sem kapott, és minden bizonnyal nem is fog kapni semmiféle kártérítést. Kicsiny hazánkban, ha bárkit kár ér a hivatásos bűnözők részéről (mint például engem is) egészen biztos lehet benne, hogy hosszú évek pereskedése után egy fillért nem fog látni a megítélt kártérítésből.

A kialakult igazságszolgáltatási helyzet persze jelentős közhaszonnal is jár, az emberek ugyanis már nem mennek ilyen ügyekkel a bíróságra, tudván, az ügyvédi költségeken és az idegeskedésen kívül semmit sem kaphatnak. Ezzel aztán könnyítik az amúgy túlterhelt igazságszolgáltatás helyzetét. Ha a folyamat tovább megy, akkor elérhetünk egy ideális állapothoz, midőn már senki sem fog bíróságra menni, és így a bírák könnyebben foglalkozhatnak olyan, az igazságnál sokkal fontosabb dolgokkal, mint például a bírói függetlenség, vagy a kormány feljelentése nemzetközi fórumokon.

Az igazságszolgáltatás mára kialakult hiperliberális formája ugyanis olyannyira el van foglalva az elkövetők jogainak védelmével, hogy az áldozatokéval már nem ér rá foglalkozni.

Ez a fajta eljárási gyakorlat a viszonylag békés, virágzó, háború utáni nyugat-európai társadalmakban alakult ki, ahol az óriási társadalmi többség – a helyzet kialakulásában demokratikusan résztvevő őshonos – be akarta/akarja tartani a törvényeket. Ilyen körülmények között, alacsony bűnözési ráta mellett, volt idő és igény arra, hogy aki mégis bűnözésre adta a fejét azt megpróbálják „átnevelni”. A jogrendszert telerakták tehát mindenféle eljárásjogi és egyéb garanciákkal, nehogy sérüljenek az elkövető jogai.

Ez azután odáig fajult, hogy ma már többnyire az áldozatok jogai sérülnek.  

Aki bűnöző akar lenni, az pontosan tudja: semmi ne legyen a nevén. Ne rendelkezzen levonható jövedelemmel, még a bankszámlái is más nevén legyenek. Mi, akik sajnos a tisztességet választottuk életformául, persze úgy gondoljuk, milyen veszélyes, természetellenes dolog az ilyesmi. Hiszen mi van, ha a stróman egyszer csak valóban a sajátjaként akar bánni a névlegesen birtokolt dolgokkal. Ez azonban nem valós veszély, egy, az erőszakot hétköznapinak tartó közegben. Ha ilyesmi történne, az illetőt úgy megvernék, hogy arról kódul, és ezt ő is pontosan tudja. Nem is tesz hát ilyesmit, bűnözőnk vagyona biztonságban van.

Olvasom azt is, hogy azért engedték el ezt a derék férfiút, mert „…a meghallgatáson becsatolt egy nyilatkozatot, amely szerint egy cég telephely vezetője vállalja, hogy teljes munkaidőben betanított segédmunkásként foglalkoztatja”.

Na most, őszintén: ki a a hülye – a magyar igazságszolgáltatáson kívül – aki ezt elhiszi?

Nem azt, hogy becsatolta – becsatol ő bármit – hanem azt, hogy segédmunkásként dolgozni fog. Úgy lesz az, minden bizonnyal, hogy megérkezik a BMW-vel, kipattan belőle, átöltözik gumicsizmába és kék melósruhába, majd a markába köp és lapátolja a szenet; az jót tesz a kondinak is. Délbe aztán kiveszi a Blikkbe csomagolt zsíroskenyeret, betolja és folytatja tovább, ha pedig végzett, megkérdezi a főnököt, hogy hol a másik kupac. Aztán örül hó végén a fizetésének. Bizonyára. És mindezt – gondolom – szigorúan ellenőrizni is fogják.

Én az erőszakos bűncselekmények során keletkezett kártérítést bizony leültetném vele. Szerintem varázslatos gyorsasággal előkerülne a pénz. Az életet nem lehet visszaadni, de a pénzt az igen.