Az újságíró és a rendszer

„– És… téged… uram, nem lehet megvesztegetni?…
A köpcös szeme villant egyet, és szembefordult Baluzzal.
– Azt próbáld meg!!
– É… én nem tettem még ilyet…
– Mindegy. Azért csak próbáld meg. Menni fog.”

Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában

„Megbassza az újságírót a rendszer” címmel mélyértelmű cikket írt egy bizonyos Gunther Dóra nevű hölgy. Meg még ki? Vetődik fel a kérdés automatikusan. Az újságírónő azok között van, akik felmondtak a VS.hu portálnak, miután kiderült: az újság jelentős pénzt kapott az MNB alapítványától. Erről ők – természetesen – mit sem sejtettek, hiszen a szerkesztőségeket mindig is belengi a titkok mesés hangulata, senki nem tud semmit, csak ír. Különben is mit tudhat egy libsi „oknyomozó” újságíró a saját fizetésének eredetéről? Hiszen ő nem az eredetet, hanem az okokat nyomozza és arra tényleg nincs értelmes válasz, hogy miért kapnak egyáltalán fizetést.

A hölgy az ELTE Média-tanszékéről érkezett az újsághoz és bizonyára oda is megy vissza, ahol feltehetően ördögűzésnek vetik alá, hogy megszabadítsák a gonosztól, melyet fizetés formájában fogadott magába egyenesen a patástól. Úgy képzelem, hogy az exorcizálás a Média-tanszék „Nyílt társadalom”-nak szentelt kápolnájában zajlik majd, melyet Karl Poppernek az Atyának és az ő prófétájának Soros Györgynek képei ékesítenek. A szertartást személyesen György Péter vezeti, teljes főpapi ornátusban, kezében a megszentelt hedge fund, amivel a próféta az igazságot és a szeretet terjesztette szerte a világon. Az alanyt először meghintik szenteltvízzel, olyannal, melyben még maga Jürgen Habermas mosta meg a lábát, közben pedig felolvasnak neki Pierre Bourdieu műveiből. Ennek hatására a gonosz fizetés rémítő üvöltéssel kiugrik a zsebéből és ő pedig teljesen megtisztul, igaz nem marad egy vasa sem. De félre a tréfával. Komoly dolog ez.

A mi Dóránkat borzasztó sokk érte ugyanis. Nagyszerű és komoly munkahelye volt: „Egy lap, ahol nem a gecizésről és a másik lejáratásáról kellett írni, ahol nem volt elvárás a szakmaiatlan ócsárolás, ahol nem egymás hátát veregetve, bajtársias nevetgélésből nőtte ki magát a tartalom.”

Hát igen, ahol a „gecizésről” kell írni, azok másik szerkesztőségek, amelyek máshonnan kapják a pénzt.

Hogy azután miből „nőtte ki magát a tartalom” azt nem árulja el, de talán trágyázták például. Majd egy szakmai vereség beismerése következik: „Szerettem volna ütőset írni.” Sajnos ez nem sikerült. Most sem. Pedig voltak hősnőnknek megrendítő bombasztikus, a társadalmat átformáló írásai már, például a „Tűzveszélyes a farsangi jelmezek többsége” című opus melynek tanulságai, drámai mélységei nélkül sokkal kevesebbek lennénk és csak ostobán tengetnénk silány életünket. A gaz orbánista lakájmédia ezt is elhallgatta volna előlünk. Szerencsére most már tudjuk és sohasem gyújtjuk majd fel magunkat farsangi jelmezben. Az életünket köszönhetjük neki. Köszönjük!

Az iromány lényege, hogy a RENDSZER a hibás , így csupa nagybetűvel.

Az a rendszer, amely „bebetonozta és undorítóan kihasználta a magyar emberek kiégettségét.” Tekintsük most ezt a maga nemében ragyogó képzavart, ahogyan a kiégettséget a rendszer bebetonozza. Nem lehet egyszerű feladat bebetonozni a kiégettséget ám a rendszernek mégis sikerült. Hogy pontosan milyen is ez a kőműves hajlamú rendszer, azt a következőkből tudjuk meg. „… a szép lassan építkező strómanok, kiskirályok a háttérből marionettbábuként igazgatják a mindennapokat.”

Zárójel. A média-tanszéken nyilván nem tanították, de a mondat ebben a formában azt jelenti, hogy a strómanok, kiskirályok maguk a marionettbábuk, akik a mindennapokat igazgatják. Holott a szerző szándéka szerint nyilván a mindennapok a marionettbábuk – ami ismét csak méretes képzavar – melyeket a strómanok, kiskirályok igazgatnak. Madzagokkal nyilván, ahogyan a marionettbábukat már szokták. Hogy hová kötik ezeket a mindennapokra az rejtély. Zárójel bezárva.

„Hogyan lehet lapkiadóként elvárni az újságíróktól, hogy folytassák ugyanazt a színvonalas munkát, mint amit korábban tettek?” – teszi fel a költő kérdést, miután az előbbiekben tanúságot tesz a stiláris színvonalról, amely lapos, mint a Balaton szélcsendben. Sajnos sehogy. Így hát előáll a „szakma exodusa”. Merthogy ők a „szakma”. Ki más. Majd a tragikus jövő képét festi fel: „Valaki nem zárja ki, hogy ezek után elmenjen külföldre. Valaki elhagyja a szakmát. Valaki nem hagyja el és átigazol. De a történtek tudatában, az egész médiapiac kifordult és gerinctelen létezésével meddig képes együtt élni épeszű és tisztességes újságíró?”

Az hogy külföldre emigráljanak az „épeszű és tisztességes” libsi újságírók egészen kiváló ötletnek tűnik. A fejlett nyugaton mosogatók és raktári raklapok ezrei várják őket, melyekkel igen könnyű együtt élni és teljesen tisztességesek is. Szinte biztos vagyok benne, hogy senki sem akarja majd undok százmilliókkal korrumpálni őket ott, lelkiismeretük pedig tiszta lesz, mind az edény, melyet elmostak.

Az átigazolás már kissé zűrösebb dolog. Az nyilvánvaló, hogy Soros pénze tisztább – mit tisztább: makulátlan – mint Matolcsyé, hiszen megnyomorított társadalmakból származik, melyek nyilván nem voltak eléggé nyíltak, ezért jól megbüntette őket a piac láthatatlan keze, melyet aktuálisan éppen Soros Györgynek hívtak. Ám bárhová mennek fatornyos hazánkban az nem zárható ki, hogy ismét találkoznak valami orbánista pénzzel. Hiszen a VS, vagy az Origó példája is mutatja, hogy igen jól fizetnek azért, hogy gyalázzák őket. Ezt nevezik egyébként média-mazochizmusnak. Ez persze nem baj, csak ha kiderül, mert akkor jöhet az újabb exodus. A „független” média a demokrácia spiritusza. Nagy lánggal ég és messzire világít, ha jól megfizetik.

***

Utólag elnézést kérek, utálok írásban trágárkodni, nem is szoktam, de sajnos ezek a szófordulatok valahogyan részeivé lettek a médiának és a közbeszédnek is. Talán mert olyan frissek, fiatalosak, szódáskocsisosak. Nem tudom.