Az utolsó remény

Vegyétek magatokra a Fehér Ember terhét,
 Küldjétek el fajtátok legjobbjait,
Adjátok száműzetésre fiaitokat,
Hogy szolgálhassák rabjaitok szükségleteit;
Hogy nehéz hámba fogva vigyázhassanak
Az izgága és vad népségre,
Újonnan befogott, morc és konok népeitekre,
Ezekre a félig ördögökre, félig gyermekekre.

Rudyard Kipling: The White Man’s Burden

„Trump ist die letzte Hoffnung des weißen Mannes”  – ezzel a címmel írt cikket a Die Welt című német sajtótermék. Ez még akkor történt, mikor mindenki – én is – azt hitte, hogy Clintonné fog nyerni. Hiszen micsoda erők mozdultak meg az érdekében.

Például az egész Hollywood-i illúziógyár, az összes pojácával és háromakkordos dalnokkal együtt. Madonna például azt ígérte, hogy orális örömökbe részesíti a Clintonnéra szavazókat. Hát, nem tudom. Nekem már fiatalon se nagyon tetszett és így, hogy a csikófogait elhullajtotta… én biztos nem szavaztam volna ezért Hillaryra. Egyébként lehet, hogy ez az utalás Clinton mamának sem eshetett jól.

Aztán éjjel pedig kiderült: mi, fehér férfiak, talán megkönnyebbülhetünk egy kicsit. Hogy ki, mit várt az öreglány győzelmétől, azt jól szimbolizálja az Index című kiadvány, ahol többek között csókolódzó buzikkal sikerült szociológiailag illusztrálni a demokrata szavazókat. A képen még örömükben csókolóznak, hogy utána bánatukban mit csináltak, azt el sem akarom képzelni.

Ha nekünk adatik egy utolsó esély, akkor ezzel párhuzamosan a fehér nők is fellélegezhetnek, hiszen ha a fehér férfiaknak kihalnak, akkor – nincs más hátra – hozzámehetnek egy négerhez, arabhoz, vagy buzihoz férjül, vagy feleségül – ahogy tetszik.  Más kérdés, hogy ez jó, vagy sem a számukra. Mindenesetre ahhoz bizonyára túl fehérek ők is, hogy megkérdezzék őket. Amúgy, ha a fehér férfiaknak vége van, abból mintegy biológiai szükségszerűséggel következik, hogy úgy általában a fehér embernek is vége van, hiszen kitől születnének majd fehér gyerekek? Az teljesen életidegen gondolat, hogy a nők és a férfiak érdekei, vágyai, álmai teljesen eltérőek lennének. Ez a feministák mániája csupán. A fehér férfiak és feleségeik, barátnőik, élettársaik a fehér nők érdekei alapvetően azonosak.

Persze csak időlegesen szünetel a fehér férfiak kiirtásának balliberális programja.

A hajtóvadászat folytatódik. Soha még embercsoport annyi szidalmat, megvető jelzőt nem kapott, mint a nevezett fehér férfiak kaptak az elmúlt huszonvalahány évben. Ha ezeket valaki mondjuk a néger férfiakra mondaná, az rasszizmusért azonnal anatéma alá kerülne, kirúgnák a munkahelyéről és az ebédjegyét is elvennék.

A fehérek mások. Azokra lehet, sőt kötelező ilyeneket mondani és az természetesen nem rasszizmus, hanem az eltérő társadalmi csoportok objektív jellemzése. Megtudhattuk, hogy a háborúktól a mágneses anomáliákon keresztül a buzik szeretethiányáig mindennek mi vagyunk az okai. A mi szexista, hímsovén, ciszheteró természetünk miatt van minden rossz. Pokolra velünk. Sokkal jobb lenne, ha a világot vénasszonyok, vagy transzneműek, esetleg négerek kormányoznák.

Az azonban igencsak elgondolkodtató, hogy hogyan jutott idáig a fehér férfiak egykor oly dicső csapata, hogy egy igazi bunkó legyen az utolsó reménye. Először is fel kell tennünk a kérdést, hogy ki is az a fehér férfi, akinek kihalása ennyire kívánatos?

Nos, a libsi narratívában a fehér férfi az, aki reggeltől estig elnyomja a színeseket, estétől reggelig pedig erőszakot tesz a nőkön. A fene azt a fáradhatatlan természetét.  Mindeközben még arra is időt szakított, hogy felfedezze … izé … mindent felfedezzen. Ezeknek a felfedezéseknek egy részét nyilvánvalóan nem kellett volna megtenni. Kár volt például a harmadik világot felfedezni. Egyből az Antarktiszra, vagy a Holdra kellett volna kirándulni. Ha így tetszünk, akkor az a sok kedves ember, ott a harmadik világban, most bizonyára békésen élhetne és hódolhatna szokásainak. Döfködhetnék egymást lándzsával, áldozhatnának döglött macskát a fák szellemeinek, és a krokodil-isten is nyájas mosollyal szemlélné gyermekeit. Ezt sajnos már elrontottuk és ezzel vállunkra vettük a fehér ember terhét. Idejönnek és mi eltarthatjuk őket, ha otthon maradnak, akkor is. Ameddig tudjuk. Utána legfeljebb megesznek bennünket, addig sem éheznek.

Az a jövő méhében rejtőzik még, hogy Trump barátunk mit kezd a frissen szerzett hatalommal. Olyan nagy reményeim nincsenek. Amerikát ugyanaz a katonai-ipari komplexum fogja irányítani, amelyik eddig is, és tartok tőle, hogy az új elnök is csak afféle amerikai népművészeti díszítőelem lesz. Pedig már mekkora sivalkodás kezdődött a honi és külföldi libsi körökben. „Trump győzelme a legfontosabb eredménye annak a kulturális ellenforradalomnak, ami az utóbbi pár évben söpört végig a nyugati világon” sopánkodik a 444, az Indexen már azt írják – ó irgalom anyja ne hagyj el! – hogy „a demokratikus társadalmak egyre kevésbé tűnnek bölcsnek”, persze ha Clintonnét választották volna akkor ennek ellenkezője lenne igaz.

A honi libsik különösen nehéz helyzetben vannak. A választás előtt hosszan cikkeztek arról, hogy Orbánbasi mekkora hibát követett el a Trump melletti nyilatkozatával és hogy Hillary győzelme esetén – amit biztosra vettek – milyen szörnyű idők jönnek majd a gonosz illiberálisra. Megbombáz bennünket a NÁTO és Orbán bőrét kiszögezik az ovális iroda falára. Na most ideje lenne cikkeket írni arról, hogy mivel az ellenkezője történt, mekkora sikere ez Orbánbasinak és milyen hálás lesz neki Trump a támogatásáért. Ilyet még valahogy nem olvastam de talán majd később…