Dögevők lakomája

Élj friss ételekkel és régi törvényekkel.

Periandrosz

Jókora port kavart az EU emberjogi biztosának Nils Muiznieksnek egy régebbi, 2009-ben írott munkája, melyben – akkor még a Soros-alapítvány vezetőjeként – arról értekezik, hogy létre kell hozni az új embert, amit aztán el is nevez imigyen: „homo sorosensus”. A „homo sorosensust” nem úgy érti, hogy mindenki legyen öreg, gazdag és zsidó, valamint egyszerre hasonlítson Palpatine szenátorra és egy teknősbékára, hanem úgy, hogy hasonlítson a „homo sovieticushoz”, tökéletesen illeszkedve a társadalmi ketrechez, amiben tartani akarják. Ez, így igencsak emeletes marhaságnak tűnik, ám ahhoz, hogy megértsük a dolgot, némiképpen bele kell tekintenünk a múltba; a mi múltunkba.

Amint az köztudott, valamikor a 80-as években – nehéz konkrét időponthoz kötni a dolgot – hosszas agónia után elpusztult az, amit kommunista kísérletnek neveztek. Hatalmas, bűzlő teteme Vlagyivosztoktól az Elbáig hevert, két kontinensen keresztül.

A dögszag pedig parfümnek számít a hiénák között, így aztán tömegével csődültek is rá.

A pénzvilág urai ugyanis szívesen láttatják magukat nemes ragadozóként, azonban valójában csak dögevők, akiket a bomlás szaga vonz a lakomához. Így kaptuk meg (vissza) Sorost is.

Furcsa ember ő. Lelkében láthatóan megfér egymás mellett a keselyű opportunista racionalitása és a megváltó tan prófétájának szárnyaló, végtelenül ostoba idealizmusa. Láthatóan vágyik arra, hogy a „nyílt társadalom” hitének Pál apostola legyen, a sikeres világegyház megteremtője.

Több szempontból is csodálatos terepet talált magának a volt szocialista táborban. Mindenekelőtt szegény országokról volt szó, ami olcsóvá tette a kísérletet. Ez pedig egy pénzügyi spekuláns számára fontos szempont. Továbbá a megváltás fáradságos munkája jutalmaként jókora anyagi haszonra is szert lehetett tenni. Soros pontosan fordítva cselekedett, mint a Megváltó. Nem kiűzte, hanem behívta a kufárokat a templomba, rámutatva: ők az új vallás papjai.

A nemzetek kirablása és megváltása jól megfértek egymással egy olyan világban, ahol a pénz az Isten.

Ami tán a legfontosabb, a hatalmas bomló tetemben nyüzsögtek a gazdájukat veszített kommunista nyüvek. Ők nagyon olcsón voltak megvásárolhatóak, hiszen gazdát kerestek maguknak a nagy elbizonytalanodásban, alig várták, hogy valaki megvegye őket. Rutinos emberek voltak. „Filozófusok”, „társadalomtudósok”, propagandisták és hivatalnokok, akik már bizonyították, hogy bármilyen abszurd üdvtant képesek a magukénak vallani, csak megőrizhessék parazita szerepüket. Fegyelmezettek is voltak – a maguk ázsiai módján – hiszen abba születtek, hogy megmondják nekik, mit kell csinálni, miben kell hinni.

A kommunista nagyszerű emberanyag. Buta, gátlástalan, de mindig végrehajtja a parancsokat és nem tesz föl ostoba kérdéseket, ha cserébe élet és halál ura lehet a maga apró szemétdombján és megkapja ráadásnak az együvé tartozás elvtársi akolmelegét. Ezt már Hitler is látta, mikor úgy döntött, a volt kommunistákat simán fel lehet venni a náci pártba, hiszen anélkül, hogy nagyobb ellentmondásba keveredtek volna magukkal, kitűnő végrehajtók lehettek.

Soros is azonnal megtalálta őket. És ők is Sorost, aki a folytatást és a büntetlenséget ígérte nekik.

A nyugati értelmiség megvásárlásának árához képest fillérekért kapta meg szolgáltatásaikat, jórészt a „fejlett nyugat” elismerésének üveggyöngyeivel fizetve ki őket.

Az áru, amivel házal, mesterének, Poppernek az elmeszüleménye, a „nyílt” társadalom. A marxizmushoz hasonló üdvtan ez is, ám annak szimfonikus tökéletessége nélkül. Marx nagynak tűnik Popperhez képest, bár valójában csak egy valódi óriás – Hegel – vállán ücsörgő törpe volt.

A marxizmus azonban már halott, csak néhány makacs, hanyatló szellemű vénember és vénasszony, valamint ifjú és hamvasan buta bölcsészhallgató magánügye.

Marx és Popper különbözőképpen építették fel utópiájukat, hiszen, „A légvárak építésének nincsenek szabályai.” – ahogyan a kitűnő Chesterton nagyon helyesen megjegyezte. Egy dologban azonban megegyeztek. Mindkettő „új” embert igényelt. A „régi” ember ugyanis rendelkezett némi józan, racionális szkepszissel a saját természetét illetően, és kétségei voltak a tekintetben, hogy a szép új világban, mikor az oroszlán majd a báránnyal hál, lesz-e még reggel is bárány, vagy csak egy jóllakott oroszlán.

A két eszme abban is megegyezett, hogy az új ember kikovácsolásához – „kikovácsolás”, Istenem, hogy imádták ezt a szót – le kell rombolni a társadalom tradicionális formáit, melyek a „régi” embert nevelték. Szerintük ugyanis olyan, mint emberi természet – az erények, hibák és bűnök összességeként – nem létezik. Az ember, az ő szemükben, valamiféle képlékeny, formátlan massza, tulajdonképpen csak az evés és a szaporodás funkcióiban létezik, az összes többit a „társadalom” és a „nevelés” adja hozzá. Ha pedig ezeket uraljuk, akkor olyan embert nevelünk, amilyent csak akarunk. Hát így jutunk a „homo sorosensus” vágyott álmához.

Ha nem dőlünk be a „szabadságról” folytatott parttalan fecsegésnek és megvizsgáljuk, hogy miben is áll ez a bizonyos szabadság, azt találjuk, hogy a „homo sorosensus” csak beteges vágyai tárgyának és talán a mobiltelefonja márkájának kiválasztásában szabad. Értékeket, erényeket, társadalmi berendezkedést, vagy közösséget nem választhat. Azok adottak.

Olyan rab lesz, aki szerelmes a láncaiba.

Ilja Ehrenburg „Julio Jurenito” című regényében (az egyetlen jó regénye, nem tudom, hogy írta) szerepel Ajsa, a mester néger szolgája, aki különös vallásnak hódol. Istent farag magának fából, és ahhoz imádkozik. Ha az istene nem teljesíti kéréseit, akkor eldobja, és egy újat csinál magának. Hát valahogy így cselekedett a haladó értelmiség is. Az unt istenét újra cserélte, hátha az meghallgatja imáit és elragadja magával a libsi mennyországba. Csakhogy a hamis istenek nem teljesítik híveik kéréseit. Legalábbis remélem.