Egy deathmatch margójára (I. rész)

Röviddel a bandungi értekezlet (1955.) után, ahol az frissen felszabadult gyarmatok vezetői jöttek össze és vitatták meg a posztkolonialista idők kihívásait, Nkrumah ghánai elnök megengedte követőinek, hogy Osagyefónak „Megváltónak” nevezzék. Hivatalos életrajzába a következő szöveg volt olvasható:„Atyánk, tanítónk, testvérünk, barátunk ő, voltaképpen az életünk, hiszen nélküle kétségtelenül léteznénk ugyan, de nem éltünk volna… Többet köszönhetünk neki még a levegőnél is, amelyet beszívunk, mert miként Ghanát, minket is ő teremtett.”

És Nkrumah még nem is volt a legrosszabb a volt gyarmatok immár független, demokratikus és nem fehér vezetői között. Ott volt például Malawiban a „Hódítóként” és „Megváltóként” ismert dr. Hastings Banda aki varázslókkal avattatta szentté uralmát. Zairéban Joseph Mobutu betiltotta a keresztény nevek használatát, s önmagát Mobutu Sese Seko Kuku Ngbendu Wa Za Bangának nevezte, szabad fordításban: „a kakas, amely egyetlen tyúkot sem hagy békén”.

Látható, hogy a gyarmati elnyomás borzalmai és kizsákmányolása után végre sikerült minőségi cserét végrehajtani és minden jóra fordult.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy megnéztem – én szerencsétlen – az ATV műsoráról rögzített videót, mely Huth Gergely és Papp Réka Kinga ún. „vitáját” mutatta be. Eme jeles eseményt a Mandiner aposztrofálta „deathmach”-ként. A vitáról magáról nem nagyon van mit mondani. Már az elején furcsa érzése támadt az embernek, mikor PRK-t mint „aktivistát” mutatta be a felirat; így, az aktivitás irányát, célját jelölő előtag nélkül. És valóban, tisztelettel kell lennünk a felirat kiötlője iránt, mert szinte semmi sem fedi le jobban duci hősnőnk státuszát és tevékenységét. Az aktivista ugyanis aktív, mindig, mindenhol kiáll, kijelent, harcol és tigrisként küzd. Sajnos mindeközben nemigen marad ideje gondolkodni, így az nem fogalmazható meg pontosan, hogy mi mellett áll ki, csak az tudható, hogy mi ellen. ’68 régi hőseinek, a „nagy generáció” héroszainak méltó utóda ő, akinek lelkében bájos egyveleget képeznek a félig (sem) megemésztett ideológiák és a narcisztikus exhibicionizmus. Tulajdonképpen szóra sem érdemes.

Bár az megjegyzendő, hogy a magyar imperializmus és gyarmatosítás kapcsán kifejtett újszerű és mélyenszántó nézeteiért megérdemelné a Jászi Oszkár díj nagy, vörösarany csillagát, s ezt talán Vladimir Meciar nyújthatná át neki autentikus módon, ő ugyanis minden bizonnyal egyetért vele a magyarság fenti bűnei tekintetében. Én egyébként, a magam részéről – miután oly vehemensen nevezte magát a videóban katolikusnak – azt javasolnám, hogy nézetei közül néhányat, az extrémebbek közül, azért még beszéljen meg a gyóntató atyával.

Amik talán mégis említésre méltók azok pontosan, a kissé terjedelmes aktivistának a gyarmatosításról ejtett szavai. A gyarmatosításról vallott nézeteknek van egy általános vonása, melyben jobb és baloldaliak nagy része egyetért. Ez pedig a gyarmati „kizsákmányolás” mint tény és mint szégyellni való bűn, melyet a „fehérek” követtek el a „színesek”, vagy – a később divatba jött kifejezéssel – a „harmadik világ” ellen. Ennek – mint minden ostobaságnak – szerteágazó és mély gyökerei vannak az európai kultúrában, alább megpróbálok közülük legalább néhányat kiásni. Az egészet megmutatni, természetesen nincs mód, mert az meghaladná, mind a hely adta lehetőségeket, mind pedig a nyájas olvasó feltételezhető türelmét.

Az okok közül elsőként talán a  noble savage, a nemes vadember téveszméjét jelölhetjük meg, amely a derék Jean-Jacques Rousseau műveiben mutatkozik be, mint korának aljas, ám civilizált embereinek teljes ellentéte. E vadember jó, szelíd és nemes, mindaz tehát, ami például a derék Jean-Jacques sohasem volt. (Példátlanul nagy csirkefogó volt ugyanis liberálisaink derék dédapja.) Ez a leírás a vadakról – természetesen – mindközönségesen nem igaz. A kor derék vademberei, embert ettek és áldoztak isteneiknek, a nőket máglyára vetették férjük halála után és megkapó szorgalommal gyilkolták egymást. Az afrikai törzsfők eladták alattvalóikat a rabszolga kereskedőknek és ha tehették egész népeket irtottak ki, mint például a maorik az Új-Zélandi őslakókat. Ez persze senkit sem zavart és nem zavar ma sem – a vadember ártatlan, mint a fenti jeles Nkrumah és társai. Punktum.

A másik ok, kissé bonyolultabb. A 19. század második felében viharfelhők kezdtek gyűlni az addig sikeres marxista mozgalmak egén. A probléma az volt, hogy a marxi tanítás szerint a munkások „kizsákmányolása” (Figyeljük erre a szóra, még nagy szerepe lesz!) egyre fokozódik, helyzetük romlik és ez vezet majd a tisztítótűzbe, a forradalomba. Csakhogy nem ez történt, a galád burzsoák aljas és ördögien ravasz módon mindenféle – a munkások helyzetét javító – intézkedést hoztak, méghozzá maguktól és nem az osztályharc hatására.

A dolog nem volt előzmények nélküli, hiszen már a „Tőke” megírásakor is nyilvánvaló volt, hogy a dolgok nem a várt irányba haladnak, ezért azután jócskán meg is kellett hamisítani a benne idézett adatokat, különben még ellentmondtak volna a tannak. Ezt már a század 80-as éveiben észrevette két cambridge-i tudós, de a hívőket ez (sem) zavarta, azonban a századforduló környékére már igencsak szembetűnő lett és mindenképpen valamiféle magyarázatot igényelt. További problémát okozott, annak kérdésnek megválaszolása, hogy mi a fenét csinál a tőkés a kizsákmányolt munkásoktól elrabolt temérdek pénzzel? A dőzsölés, a palota, a bíbor, a bársony, a Tibi csoki és a mesztic kurvák költségesek ugyan, ám a forgalomban lévő irtózatos sebességgel növekvő pénzmennyiséghez képest elhanyagolható költséggel járnak. Ha pedig a gaz burzsoá a nyereséget visszaforgatja a termelésbe, akkor nő az általános jólét, ennek a gondolatnak pedig – marxista szempontból – erősen szentségtörés íze lett volna. Magyarázatra volt szükség. Ennek a válasznak egy alapkövetelményt kellet kielégítenie: úgy magyarázzon meg valamit, ami alapvetően jó, mint a munkások helyzetének javulása, hogy közben megtartsa a tőke ördögi természetére vonatkozó tanítást – tehát a háttérben valami nagyon rossznak kell lennie. Kapóra jött hát Atkinson Hobson, baloldali középiskolai tanár és újságíró, 1902-ben Imperializmus: tanulmány címmel megjelent munkája. Ebben Hobson azt fejtegeti a keletkezett felesleges pénzt és javakat külföldön akarják befektetni gonosz kizsákmányolók; na, ezért kellenek a gyarmatok.

Ez ugyan ostobaság volt és ellentmondott a tényeknek – a legtöbb pénzt a gyarmattartó országok az USA-ba, Oroszországba és Latin-Amerikába fektették be – de mindenesetre, meggyőzte a marxistákat. Főképpen Rosa Luxemburgot, akit egyébként nyugodtan tekinthetünk minden PRK-k szellemi dédanyjának, ami az aktivizmust és a valóság iránti érzéket illeti. Amúgy sokkal okosabb volt kései utódainál, de ez most mellékes.

Végül pedig a hobsoni tanok apoteózisukat érték el az Imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című műben, mely magának a nagy Leninnek elborult agyából jött a világra. A huszadik század egyik, ha nem „a” legvéresebb kezű gyilkosa, ebben magáévá teszi Hobson nézeteit, így azok a marxista-leninista dogmatika kitörölhetetlen részeivé váltak, hiszen ki merne vitatkozni magával Vlagyimir Iljiccsel? Az volt hát a verdikt, hogy a gaz imperialisták a kizsákmányolást exportálják a gyarmatokra és ebből a rabló-zsákmányból hullajtott morzsákkal vesztegetik meg saját, belső, proletariátusukat, hogy az ne ugráljon. Az angol munkás jóléte tehát a harmadik világ szegényeinek véres verejtékéből és könnyeiből származik. Ismerős ugye?

Mindez, valójában a kutyát sem érdekelte, a szokásos baloldali, értelmiségi elménckedés részeként tekintettek rá – és joggal. Kivéve természetesen a kommunisták csizmája alá taposott Szovjetuniót, ahol a vallás téziseit illő volt komolyan venni és erről különböző humanitárius szervezetek, mint a GPU gondoskodtak; a baloldali emberbarátság nagyobb dicsőségére. Azonban a második világháború után, mikor is a barbár orosz szoldateszka járomba hajtotta a fél Európát és látszólag az egész világra is szemet vetett, minden megváltozott és kitört a hidegháború.

 

Innen folytatjuk