Egyetemet akarok

„A nullum crimen sine lege”
(Nincs bűncselekmény törvény nélkül)

Jogi alapelv

Olvasgatom a CEU-val kapcsolatos írásokat és erősödik bennem az elhatározás, hogy én is egyetemet akarok magamnak. Miért ne? Nagyon jó dolog az.

Mint azt a nyájas olvasó bizonyára sejti, nekem is van véleményem a világról és roppant mód szeretem, hogy ezt a véleményt mások is a magukénak tudják. Mert ez – ugyebár – rendkívüli módon hízeleg az ember önbecsülésének, és az ember másból sem áll, mint önbecsülésből. Ha rendelkezem egy ilyen intézménnyel, akkor az én tanaimat oktatják a nebulóknak, és évről-évre sok ifjú Aristo hagyja majd el a műintézményt, szétszóródnak a világban és mindenütt hirdetik dicsőségemet. Így nevem biztosan fennmarad a hálás utókor számára, ami – így az élet vége felé – egyre jobban izgatja hanyatló szellememet.

Megértem én Sorost. Mert ugye micsoda igazságtalanság az, hogy az ember egyszer csak meghal, és hiába a milliárdok, testének, lelkének útja csak ugyanaz, mint a sarki koldusé.

A kivételezettség hiányánál csak a kivételezettség elveszítése rettenetesebb.

Lehet, a túlvilágon megpróbálja majd shortolni a mannát a mennyekben, esetleg a forró olajat a pokolban, beszállhat az ördögök, vagy az angyalok nyugdíjalapjába, el is veszítheti azt – de ezekről az itt maradottak mit sem tudnak majd. Azoknak valamit itt is kell hagyni.

Az emberek a történelem folyamán sokféleképpen akarták megörökíteni a nevüket. Hérosztratosz például felgyújtotta az ókor egyik csodáját, az epheszoszi Artemisz-templomot. Soros nem elégszik meg ennyivel, láthatóan az egész világot akarja ránk gyújtani. Mondjuk, ha sikerül, arra tényleg emlékezni fognak.

Egyetemet akarok tehát én is, mert amúgy tudós ember vagyok. És én is olvastam Poppert. Bár én nem hittem neki, de ez most mellékes.

Nyilván Pesten nyitnám meg – naná, majd Ázsiában – valami szép, régi, patinás épületben, mely méltó a nagyságomhoz. Azt szeretném, ha az aulába belépőket egész alakos képem fogadná, mely teljes dicsőségemben ábrázolna engem. Nem akarok ebbe beleszólni – nagyra tartom a művészi szabadságot, mint tudják –, de el tudok képzelni egy kis diszkrét, aranyszínű glóriát is a fejem körül. Csak úgy, jelzésszerűen. Semmi hivalkodás. Mert megérdemlem. Mindenképpen kell belső kert is, mert ott pedig egy szoborban is megörökíthetnének, carrarai márványból természetesen, amint jobbomban kódexszel, balomban a földgolyóval a legyőzött ellenség tetemein taposok. Természetesen azt akarom – mert modern vagyok, mint a mohamedán a kézigránátos drónnal – hogy minden szinten legalább 52 WC legyen, társadalmi nemek szerint mindenkinek, ahogy dukál. Így aztán azokból is dőlhetne a tudás.

Tornyosulnak azonban problémák is a terv megvalósítása előtt.

A legnagyobb, hogy a képzéseket akkreditáltatni kell holmi magyarisztáni hatóságokkal, akik egyáltalán nem értik a tanaim újszerűségét és bakafántoskodnak mindenféle csip-csup ügyek miatt. Ez eleddig elvette a kedvemet a dologtól, hiszen kinek van kedve megrögzött magyarokkal huzakodni. Most azonban, elmélyedve a CEU működésének rejtelmeiben, világossá vált számomra a követendő út. Tehát.

Először is ellátogatok a távoli, ám annál vadregényesebb Nigériába. Itt egyetemet alapítok (illetve kunyhót bérelek, ahova bejelentem) és akkreditáltatok különböző, számomra kedves tudományágat. Társadalommal foglalkozókat, mint például az „Összehasonlító Aristológia”, avagy „Miért Aristo a világ megváltója”. Természetesen a közgazdaság-tudomány területén is maradandót akarunk alkotni, ezért bussines school is lesz, mondjuk ilyen munkacímmel: „Hogyan változik a krokodilhús értéke, ha az állat már megevett egy falut”. Vagy efféle. Lehetne táncművészeti kar is, mondjuk „A törzsfőnök tánca skorpiócsípés után” elnevezéssel.

Ez azon vidéken egy kalap üveggyöngybe és tíz kiló friss vadszamárhúsba kerül nekem. Ezt még pont meg is engedhetem magamnak. Ha megkockáztatok két kecskét is, akkor rögtön az alapításkor elnyerem a legjobb nigériai egyetem címet is, a díszes, elefántcsonttal díszített oklevéllel együtt.

Ezt majd a rektoriban bekereteztetjük a látogatók okulására.

Az egyetemet azután elkeresztelem mondjuk „ọmọ kan ti a ti bishi” névre. (Ezt a kifejezést egy orvos barátomtól hallottam, aki dolgozott Nigériában és szerinte joruba nyelven azt jelenti: A kurva anyádat. Elnézést a trágárságért, de ezek az ifjú népek még mentesek a prüdériától és ez az egyetlen kifejezés, amit értek a nevezett nyelven.) Lesz az univerzitásnak egy levelezési címe Nigériában, a Boko haram területén; aki akarja, keresse meg ott, csak előtte végrendelkezzen. Ezzel a dolog nigériai része véget is ér. Akinek hihetetlennek tűnik ez, az emlékezzen Simon elvtárs bissau-guineai útlevelére.

Ezek után visszatérek kis hazánkba és bejelentem, hogy a neves nigériai „Omọ kan ti a ti bishi” egyetem filiáliát nyit itt is, a „Nemzetközi Egyetem” hangzatos elnevezéssel. Ez üdvözlendő dolog, hiszen nagyban fejleszti Magyarország és Afrika oly kívánatos és fontos együttműködését. Továbbá akinek nem tetszik, az minden bizonnyal rasszista.

A leendő hallgatóknak megígérjük, hogy diplomájuk más országokban is érvényesek lesznek.

Már csak előadókat kell toborozni, de az nem probléma, hiszen a CEU-n képeznek fölös számban genderológusokat, azokat bármire lehet alkalmazni. Illetve használni. És különben is, a világ teli van akadémiai címmel rendelkező futóbolondokkal. Amúgy pedig senki nem tud ellenőrizni, mert megállapíthatatlan lesz az ékes joruba nyelven megírott akkreditációból, hogy mit kéne tanítani.

Ezek után megnyugodva hajtom majd le megfáradt fejemet az örök álomra. Nevem élni fog, és ha valaki támadást intéz az egyetemem ellen, akkor az emberek majd tüntetni fognak a tanszabadságért és dicsőitőleg emlegetik nevemet.

Kell ennél több?