Felvonulók kérték: My little Pukli

„Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka”

Közmondás

Történt, hogy az Úrnak 1773. esztendejében egy Jemeljan Pugacsov nevű volt katona elterjesztette magáról, hogy ő III. Péter cár, aki túlélte felesége, a „nagy”-nak nevezett Katalin cárnő – akit neveztek a „Kelet Minervájának” is – gyilkossági kísérletét. Az amúgy szexuálisan kissé túlfűtött Katalin kormányzati intézkedései nagyon elkeserítették a jobbágyokat, így kapóra jött nekik az álcár, aki megígérte a terhek enyhítését. Senkit sem zavart, hogy a jó Jemeljan semmiben sem hasonlított a néhai cárra, valamint az sem, hogy szegény III. Péter nem is kicsit hülye volt. Kellett valaki akiben hihettek, így gyülekeztek is zászlaja alá. Kitört a felkelés. Ezt azután, annak rendje és módja szerint le is verték, Pugacsovot alvezérei 50 000 rubelért eladták, Moszkvába vitték és 1775-ben kivégezték.

A történetet annak bizonyítékaként írtam le, hogy van olyan helyzet, mikor a nép bármit hajlandó elhinni. Illetve – hogy őszinte legyek – szerintem a nép szinte mindig képes bármit elhinni. De ezt már nyilván csak ocsmány elitizmusom mondatja velem.

Magyarországon az emberek elkeseredettek. Ezt a derék libsik oly sokszor mondták, hogy a végén ők maguk nagyon nekibúsultak. Ezért azután keresgélni kezdtek valakit, aki vigasztalja őket és kihívja párviadalra a gonosz Orbánbasit. Aki keres az talál, tartja a mondás és valóban találtak is ők az idők során mindenféle furcsa dolgot.

Találtak ők már árokban szakszervezetes Kornélt a Péterrel, Bajnait a liba-vágóhídon és Juhász Petit a fűben.

És most egy Puklit. A megtaláltak ígértek is mindent. Péter és Kornél a tűzoltókat, rendőröket, Juhász Peti pedig azt, hogy ezután a nyuszi nem csak ülhet a fűben, hanem szívhatja is. Bajnai még az egyszerű ígérgetéshez is buta volt, ő csak pislogott és körülbelül annyira volt lelkesítő, mint Heller Ágnes fürdőruhában. És most itt van nekik ez a Pukli. Ő egyelőre azt ígéri, hogy beír Orbán ellenőrzőjébe és beküldeti a szüleit. Nem kis dolog ez.

Az eljárás, mondhatni táncrend, mára kialakultnak látszik. Jön valaki, aki a „nép” felháborodásának kelyhe és bemutat pár tüncit, hülye felhívást, egyebet, majd bejelentkezik miniszterelnöknek.

Ám gyorsuló világban élünk, ezért Pukli ezek nagy részét kihagyta és egyetlen zseniális en passant lépéssel hirtelen a felkelés vezérévé nevezte ki magát. Ne tévesszen meg bennünket a HVG-ben tett nyilatkozata, miszerint ő csak egyszerű gimnáziumigazgató akar maradni és ha nem lehet az, akkor megy a TESCO-ba. Amúgy szerintem pont oda is való, mert ott egyből átcímkézik. Nem. Ő vezér akar lenni, a pedagógus Pugacsov, aki elvezeti népét a Kánaánba, ahol az oktatás kompetencia alapú és ettől mindenkinek egy vajlingnyi esze van. És most sok tízezernyi belvárosi vágóistván gondolkodik el azon, hogy ha az ígéret földjén ennyire okosak az emberek, mennyi esze lehet Puklinak, aki oda vezet bennünket.

Mindezt március 15-én egy commedia dell’arte keretében adta elő, melyet – a színvonalát elnézve – úgy véltem, hogy Schilling Árpád rendezett. Nem is tévedtem, mostani hír, hogy tényleg. Most már mindent értek. A rendezői utasításoknak megfelelően ott voltak még vele Kata és Olivér is, bár nyilván – ismét a rendezés – két oldalról, hogy Pukli legyen középen. Rengeteget beszéltek róla ugyanis és én marha megnéztem videón. Úgy kell nekem! – gondolhatja a nyájas olvasó és igaza van.

Az egész pukli-jelenség olyan bizarr. Ahogyan ott áll esetlen nyakiglábként, vízisiklóra hajazóan széles vállakkal, valahogyan engem Gyurcsányra emlékeztet. Rendezés ide, vagy oda. (Ígérem csúnyábbat már nem mondok róla. Lehet persze, hogy ennél nem is lehet.)

Retorikai megjegyzések következnek. Fogalmam sincs róla, hogy miért gondolja valaki, hogy az ordítva előadott, lázító jellegűnek szánt mondandója közben szívére kell tennie a kezét? Ezt, szakmai körökben, kulisszahasogatásnak szokás nevezni – amint az időnkénti indokolatlan felüvöltéseket is – és óva intik tőle a színészpalántákat.

Azt sem értem, miért nem veszik észre, hogy a lángoló lelkesedés látszatát némileg zavarja, hogy közben egy darab papírról olvassa fel a felháborodását. Kiábrándítóan hat a körülményes lapozás.

Továbbá nem tudom azt sem, hogy ilyen eseményeknél miért kell a háttérben embereknek állni, akik – sikertelenül – arcjátékkal nyomatékosítják a mondanivalót és ettől vagy hülyének, vagy unatkozónak tűnnek, ezen kívül pedig semmi szerepük nincs. Talán a szónok fél egyedül. Retorikai kitérő vége.

Számomra egyébként nem tisztázott, hogy milyen minőségében tisztelhettük éppen Puklit. Vajon úgy állt elénk, mint aki a pedagógusokat képviseli, vagy mint aki a „népet”? Nem mindegy ugyanis. És ami még kétségesebb, hogy ki hatalmazta fel bárkinek a képviseletére, nemcsak őt. hanem Katát és Olivért is, akik – mint tudjuk – ott voltak vele. Mert ha lehet a Facebookon is választani akkor én várom a nyájas olvasók szavazatát a saját oldalamon és mivel született demokrata vagyok, rájuk bízom, hogy dalai lámának, vagy német-római császárnak választanak. Csak a fizetésem legyen rendben.

Noha eddig úgy tudtuk, hogy mindenféle szabályok behatárolta választások és egyebek szükségesek, hogy a képviseltek megbízzák azokat, akik majd képviselik őket.

Persze tudom én, hogy rendkívüli idők rendkívüli eljárásokat és rendkívüli férfiakat igényelnek, és az, hogy nincs kréta az iskolában, az nyilvánvalóan ilyen eset. Ilyenkor sutba lehet vágni – mit lehet, kell – a demokratikus tesze-toszaságokat és merészen a tettek mezejére kell lépni. Meg kell buktatni a kormányt, hadat kell üzenni és kilőni az atomrakétákat. Kevesebbel nem érhetjük be, elvégre becsület is van a világon.

Ettől ugyan kréta még nem lesz, viszont válságban és háborúban úgyis szünetel az oktatás, tehát nem is kell.

Értem én a haladó értelmiség problémáját. Akinek nincs vonata, az felszáll bármilyenre, ám – ha tanácsolhatom – előtte célszerű megnézni, arra megy-e, amerre ő szeretne, és hogy vonat-e egyáltalán.