Ha…

A rossz, amit elkövetünk, nem kelt fel annyi gyűlöletet és nem zúdít ránk annyi
üldözést, mint jótulajdonságaink.
(François de La Rochefoucauld)

Kicsit ködös, koraőszi hajnal volt. A 2015 – 18-as nagy bevándorlási hullám tette tönkre ezt a kerületet is. A lepusztult városrész tele volt elhagyott, üres épületekkel, melyeknek bedeszkázott bejáratait régen feltörték és mindenféle népség vert tanyát bennük. Főleg drogosok, hajléktalanok és fiatal arabok bandái, akik aztán télen gyakran felgyújtották az egészet, miközben melegedni akartak. A rendőrjárőr minden nap bejárta ezeket az utcákat és összeszedte az utcán heverő alakokat, akik gyakran halottak voltak. A halottakat az orvostani intézetbe szállították, felboncolták, hogy megállapítsák a halál okát. Ha erőszakos halállal találkoztak, akkor hivatalból vizsgálat indult, amit aztán néhány hét múlva rutinszerűen lezártak. A halottakat őrizték néhány napig, hátha jelentkezik valaki értük – ez legtöbbször nem történt meg – aztán a törvényes idő lejárta után, közköltségen eltemették vagy elhamvasztották őket.

Rutineljárás volt.

Az egyik házból, a törött deszkák közül a korai szürkületben is jól látható lobogó fény szüremlett ki. A rendőrautó lassított, megállt. A kiszálló járőrök rutinszerűen csőre töltötték a FAMAS karabélyukat, majd kibiztosították, mielőtt bementek volna. Egy ideje már így kellett járőrözni, golyóálló mellényben és automata fegyverekkel, mióta egy járőrt szabályosan lemészároltak automata fegyverekkel, melyekkel szemben semmi esélyük sem volt a szolgálati pisztolyoknak. Fáradtak voltak az egész éjszakás szolgálat után és elegük is volt az egészből. Sohasem jutottak semmire, csak az utcákat rótták és kevés fizetésért megpróbálták túlélni az egészet. Csak az elmúlt héten vagy öt halottat találtak – már régen nem tartották őket számon. Amúgy is az volt az őrsön a vélemény, hogy „Amíg egymást ölik addig nincs baj, sőt.” Viszont muszáj volt bemenni és megnézni, az otthagyott tüzek miatt időnként egész háztömbök égtek le. Remélték, hogy csak egy üres hordóban ég mindenféle szemét, ahogyan szokott. Az egyikük még a poroltót is kivette az autóból, hátha szükség lesz rá.

Az épület, egykor, mikor ez még középosztálybéli környéknek számított, valami hivatal, vagy iroda lehetett, a romos bejárat egy jókora előcsarnokba nyílott, a fa-utánzatú műanyagborítást nagy darabokban letépték, a maradék lehetetlen szögekbe lógott és lengedezett a huzatban, azonosítatlan árnyak lebbentek tőle a tűz vöröses fényében. A lángok egy elfektetett fém iratszekrényben lobogtak, valami könyvek éghettek, meg műanyag, a termet bűzös füst lengte be, a távolabbi sarkok nem is látszottak. Az elöl lévő rendőr bekapcsolta a fegyvere keresőlámpáját, hogy lásson valamit a füstös félhomályban. A vakító fénysugár még sötétebbé tette a nem megvilágított területet, hunyorogva próbált a szeme alkalmazkodni a hirtelen változáshoz, mikor valami mozdulni látszott a sarokban. Egy árnyék mozdult rézsútosan keresztül a termen, a kezében valami gyanúsan hosszú tárggyal. Kibiztosította a fegyver és rákiáltott, közben próbálta a fénysugárral befogni. Az alak gyorsan – túl gyorsan – perdült felé, kezében meglendült az a valami. Automatikusan lőtt rá. A rövid sorozat hátravetett a férfit – mert az volt, már látta – a fülsiketítő dübörgés és a lövések villódzó fényében újabb alakok keltek életre. A fegyver feléjük lendült és felugatott, félfüllel hallotta a társa eldobja a poroltót és ő is tüzelni kezd. Fél perc volt az egész. Aztán csönd lett, csak a tűz sercegett.

Odamentek.

A sarokban hat halott és egy nyöszörgő sebesült feküdt, körülöttük szétdobált fecskendő, gumi érszorító – drogosok. A halottak 15-18 éves arab suhancok, szanaszéjjel heverek kicsavarodott tagokkal, a legtöbbet 2-3 lövés is eltalálta és az M-855-ös lőszer szörnyű munkát végez ilyen közelről. Akit először eltaláltak egy seprűnyelet szorongatott, még holtában is, biztosan a tűzre akarta dobni.

A kurva életbe! – mondta a két rendőr egyszerre.

A rendőrségi autókkal egy időben ért a színhelyre az arab nyelvű helyi televízió stábja is, akik két sarokra onnan éppen tudósítottak egy újonnan épült mecsetről. A TV-sek mindig hallgatják a rendőrök hullámhosszait. Mire sikerült elzavarni őket, már pár perces, nagyon hatásos anyagot készítettek a helyszínről és a halottakról. A felvétel reggel lement a helyi adón, azután átvették az országos csatornák is. A mecsetekben az imámok – vérmérsékletüktől függő hangnemben – az utcára szólították az igazhívőket. Másnapra tiltakozó tüntetést szerveztek sok százezer résztvevővel.

Az új mecset imámja, ahol a lövöldözés történt, az ifjú Háfiz, elővette a laptopját az „irodának” használt kis helyiségben és szétküldött egy előre megbeszélt kódot. Két arab szó állt benne: غضب الله – Allah haragja. Ez volt a megbeszélt jel. Az imám, aki 2015-ben érkezett a városba, az IS európai hálózatának vezetője volt. Úgy ítélte meg ez az az eset, amire öt éve várakozott. Az üzenet rendben megérkezett az európai nagyvárosok IS-sejtjeihez és radikális imámjaihoz. Az ő számítógépeikről pedig újabb körüzenetek mentek. A címzettek ádáz mosollyal keresték fel a fegyverrejtekhelyeket és osztották szét a szedett-vedett arzenált a dzsihád felesküdött harcosai között. Az éjszakát imádkozással töltötték az ügy sikeréért. A parancsok már megvoltak, csak várni kellett.

A rendőrség tudta, hogy valami várható, de mivel mostanában állandósultak a tüntetések, nem aggódtak különösebben. Riadókészültségbe helyezték egységeiket, biztos, ami biztos, a katonaságot is értesítették és a lehetőséghez képest nyugodtan várták a másnapot. Pedig ez valami más volt.

 

Folyt. köv.