Halott fehér csávók

14
 

 

 

„Csakhogy e textusért egy fabatkát
sem adott. Egyetértettem vele:
a tanulásba őrüljön bele?
Könyvek fölött görnyedjen egyre kétrét,
vagy munkálkodva ontsa veritékét,
Ágoston szerint? Ebből semmi haszna.
A verítéket Ágostonra hagyta.”

Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék

Elnézést a címért, de így lehetne talán lefordítani a  „dead white dudes” kifejezést, amivel a Yale Egyetemen valamelyik néger diák illette az angol irodalom nagyjait. Halott fehér csávó például Chaucer, Shakespeare és Milton, akikről nem is akarnak hallani, mert szerintük túlságosan „fehérek” és nézeteik, műveik konzerválják a fejekben a „gyarmati örökséget”, bármi legyen is az. Az, hogy valamely szerzőt a bőrszíne miatt olvasok, vagy nem olvasok, nem más, mint nettó rasszizmus, de ne akadjunk fönt ezen, elvégre ők a rasszizmus szakértők.

A tiltakozás azután átterjedt több, jó nevű nyugati egyetemre is. Mindez csak megerősít bennünket abbeli nézetünkben, hogy az egész nyugati világon szép lassan leereszkedik az a szellemi sötétség, amelyben minden hallgató fekete. A helyzet azonban még annál is jóval súlyosabb, mint gondolnánk.

Kétségtelen, hogy a régi irodalmi és történelmi tanulmányok bármely európai, vagy amerikai egyetemen bizony ezekről a halott fehér csávókról szólnak. Ennek egyébként roppant egyszerű oka van. Azokban az időben egyedül ők írtak olyan műveket, amely fennmaradtak. Mi több, már sokkal régebben, majd kétezer évvel azelőtt is éltek ilyen irkálós fehér csávók az ókori Attikában, akik szintén mindenfélét összehordtak.

Ezekben az időkben – bizonyára – igen magas színvonalú volt a néger irodalom is, melyet annyira hiányolnak, csak sajnos nem volt elég kemény szerszámuk, hogy kőbe véssék azt. Sajnos nem olvashatjuk a nagy afrikai királyok történetét sem epilált majombőrre írva, mert egészen egyszerűen nem tudtak írni.

Ezért nem maradtak fent a misszionáriusok ízletes elkészítésének receptjei sem.

„Afrikai” kultúrtörténetnek, meglehetősen becsapós módon egyiptomi, majd később észak-afrikai arab történelmet és irodalmat tanítanak. Hogy Egyiptom, különösen Ptolemaiosz Szótér macedón  diadokhosz győzelme után, majd római provinciaként mennyire „afrikai” ország – kultúrtörténet és bőrszín tekintetében – az erősen kétséges. Amint kétséges az arab hódítók afrikaisága is.

Az európai értelemeben vett „kultúrát” – közte az irodalmat is – pontosan ezek az arabok exportálták a fekete Afrikába, csak kereskedőnépek lévén, a kultúráért cserében rabszolgákat gyűjtöttek és árusítottak a közel-keleti piacokon. Valamit valamiért. Ebben a munkájukban egyébként a legcsekélyebb mértékben sem voltak rasszisták, fehér rabszolgákat a mohamedán kalózok szintúgy százezer számra fogtak és árusítottak. A Közel-Keleten e fehér rabszolgák mai utódai akár hasonlóan tiltakozhatnának a „halott arab csávók” műveinek tanulmányozása ellen.

Valódi néger irodalomról csak a gonosz „halott fehér csávók” gyarmatosítása után beszélhetünk, amint utakról, vasutakról, kórházakról, hidakról és sorozatlövő fegyverekről is, valamint bármi egyéb, a modern élet kellemetességeihez tartozó dolgokról.

Az hogy a diákok nem akarnak tanulni és hosszú, régi szövegeket olvasni, az tulajdonképpen érthető. Ritka kivételektől eltekintve sohasem szerettek ilyet csinálni. A legaggasztóbb talán az, hogy mindezt – alapvetően – nem a diákok találták ki, hanem a tanáraik.

A hírhedt marxi gondolat, miszerint nem csak gondolkodni és beszélni kell a világról, hanem meg kell változtatni azt, a hosszú véres huszadik században nyert valóságot Európában. A két háború között pedig a nácizmus elől menekülő obskúrus baloldali szekták, mint a frankfurti iskola terjesztették aztán el tanaikat az USA-ban is. Ekkoriban foglalják el az amerikai egyetemek társadalomtudományi tanszékeit a nagyrészt a nácik elől Németországból elmenekült, poszt-marxista, baloldali, zsidó előadók, mint Marcuse, Adorno, vagy Horkheimer.

A munkájuk eredményét tekintve akár nevezhetjük ezt Hitler kései bosszújának.

Ők azután megváltoztatták Amerikát, de először Amerika változtatta meg őket. Az egyetemek tanszékein ma már az ő tanítványaik, vagy tanítványaik tanítványai ülnek és oktatják a csillogószemű ifjakat. Miután pedig a pragmatikus amerikaiak nem voltak fogékonyak a proletariátus kontra kapitalisták osztályharcos világmagyarázatra, új felszabadítandó elnyomottak után kellett nézni, hogy a világforradalom eszméje ne szenvedjen kárt. Valakiket muszáj felszabadítani, mert különben mi lenne a tannal? Így találták meg a néger kisebbséget, a nőket, a buzikat és a karó nélküli virágokat is. Az ő elnyomásuk elleni küzdelem a ’60-as, ’70-es évek óta minden derék libsi társadalomtudós kötelező feladata volt.

Természetesen, a közöttük szokásos módon egyáltalán nem voltak tekintettel a felszabadítandók érzelmeire, vágyaira vagy szokásaira. Azok ugyanis akcidenciális mellékkörülmények ahhoz képest, hogy igazságot szolgáltassanak nekik a gyapotért és Kunta Kinte szenvedéseiért.

Van Norman Mailernek egy érdekes könyve, „Az éjszaka hadai”, amely a szerző tapasztalatait írja le a ’60-as évek nagy hippimozgalmaiban. Ebben megmutat egy jelenetet, mikor is a háborúellenességtől, polgárjogi aktivizmustól és általános emberszeretettől csöpögő fehér hippik ölelgetik és csókolgatják a néger mozgalmak vezetőit, akik viszont szemmel láthatóan undorodnak tőlük.

Az a helyzet, hogy ezek a „halott fehér csávók” – akiket nem akarnak olvasni, és akik többségének a nevét sem hallották soha – ezek hozták létre azt, amit összefoglalóan európai kultúrának nevezünk. Mondhatjuk, hogy ez az irodalom túlságosan „fehér”, de hát az atlanti térséget roppant nagy többségben fehérek lakták. Egészen egyszerűen, bárhogyan is szerettek volna, nem tudtak négerek lenni. Mostanáig.