Hogyan betegszik meg a férfi

„Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.”

Epiktetos Kézikönyvecskéje

Van az úgy,hogy az ember elunja már a szürke hétköznapok egyhangúságát és valami másra, valami többre vágyik. Így voltam ezzel én is, így hát ezt a hetet, meg a jövő hét egy részét is a kórházban töltöttem, illetve töltöm. Nagy sora van annak, ahogyan a férfiember kórházba kerül.

Úgy kezdődik, hogy valami fáj. Na most, igazi férfi erről nem vesz tudomást, hiszen pontosan tudja, az elképzelhetetlen, hogy ő beteg legyen, hiszen őt vasbetonból formálta a természet és a sors habjai is kettéválnak előtte. Ezért rá sem hederít. Eleinte – némi engedményként – a napi boradagot emeli fel, terápiás céllal. Végül is az mindenre jó.

A fájdalom azonban makacs, sőt egyre fokozódik; ekkor kezdődik a fájdalomcsillapító korszak. Mivel tudós emberről van szó, különböző vegytani kísérletek végez a bor és a fájdalomcsillapító helyes arányának megtalálása céljából. Ezzel különböző hosszúságú ideig ki lehet húzni, azonban mikor már óránként kell bevenni egy marékkal, akkor felötlik a végső gondolat: tán orvoshoz kéne menni.

Férfiember nem szereti ezt, az orvosoknak ugyanis kivétel nélkül az a mániája, hogy ami jólesik, az rendkívül káros az egészségre. Negatívan ítélik meg például az olyan ősi gyógyhatású készítmények használatát, mint a csülkös pacal, vagy a szilvapálinka, melyek pedig minden bizonnyal az emberi egészség szilárd alapját képezik.

Ha már orvoshoz kell menni, akkor ismerőshöz megy az ember, gondolván, hogy ott tán kisebb, vagy kevésbé heves letolásra számíthat. Ez azonban súlyos tévedés.

Eljutva az ismerős orvoshoz, az vizsgálatokat eszközöl és közben pontosan olyan arcot vág, amilyet nem szeretnél látni. Elküld különböző vizsgálatokra, laboratórium, röntgen és így tovább. Minden lukba belenéznek kívülről, ahová nem tudnak, oda drótokat dugdosnak be és azokkal leskelődnek. Végül az orvos összefoglalja az eredményeket: ugye megmondtam! Majd felvázol néhány lehetséges forgatókönyvet, melyek mindegyike a lassú, ám annál fájdalmasabb halálhoz vezet.

Miután így sikerült teljesen megnyugtatni, közli, hogy műtétre fog sor kerülni, melynek során az elromlott alkatrészeket kicserélik, és ekkor – talán – van még néhány felhőtlen éved. Vagy hónapod. Kapsz egy időpontot és ezzel – mint útravalóval – mész azután haza.

Aki egyedül él, azt a rigolyái tartják össze.

Az olvasási, írási és ivási szokások a pokoli rendetlenség, melyben mindenről tudod, hogy hol van, ezért óvod minden külső beavatkozástól. Nagyon nehéz erre úgy gondolni, hogy már csak addig a bizonyos időpontig tart. Mindegy, tenni semmit nem tudsz, üldögélsz és teszed a dolgod, mintha mi sem történt volna.

Vannak persze megingások. Ahogyan közeleg az idő, úgy érzed, mintha kevésbé fájna, mintha gyógyulna és talán nem is kell… De. Azután rém gyorsan eljön az a bizonyos időpont. Nehéz sóhajjal és egy utolsó pálinkával bezárod az ajtót taxiba ülsz és elindulsz a megpróbáltatások felé.

A kórházban aztán tűket szúrnak beléd és azokon keresztül csöveket vezetnek, bennük rejtélyes anyagokkal. Enni, inni nem lehet, aludni nem tudsz, fekszel és vársz. Másnap aztán ágyastul letolnak a műtőbe, ahol egy egész hölgykoszorú várakozik rád, amint ott fekszel pucéran a zöld lepedővel letakart műtőasztalon. A látvány nyilvánvalóan és tökéletesen nélkülözi az esztétikum bármely elemét és ennek kínos módon a tudatában is vagy. Ilyenkor kínodban viccelődni próbálsz, néha sikerül is. Mielőtt rám ereszkedett volna a sötétség még hallottam, hogy a személyzet az utolsó poénon röhög.

Legalább vidáman ölnek meg – gondoltam búcsúzóul.

Azután, kitudja mennyi idő elteltével, magadhoz térsz és konstatálod, hogy még élsz. Kötések alól csövek lógnak ki belőled, melyekből valami trutymó csöpög és az üdítő változatosság kedvéért most teljesen máshogyan fáj, mint előtte. Azt viszont nem tudod, hogy ez jó vagy rossz hír.

Még mindig zizi vagy, próbálsz az ágyad körül megjelenő arcokra koncentrálni, de szétcsúsznak a tekinteted előtt, eltávolodnak, nincs jelentésük. Másnap aztán már senkit sem érdekelsz. Megtették, amit kellett, te is megtetted – túlélted – ezzel tulajdonképpen a részükről a dolog lezárva. Pár napig gondoznak még, azután hazaküldenek.

Otthon pedig vár az, amit az életednek nevezel és megpróbálhatsz visszafészkelődni bele, mintha semmi sem történt volna. Egészen addig míg fájni nem kezd valami újra.