Janicsárok lázadása

11
 

 

 

„There was a young fellow from Ankara
Who was a terrific wankerer.
Till he sowed his wild oats,
With the help of a goat,
But he didn’t even stop to thankera.”

Boris Johnson újdonsült brit külügyminiszter

Direkt nem kívánok fordítással élni a fenti poéma kapcsán, tekintettel annak nyomdafestéket és képernyőt nem tűrő tartalmára. Annyit elárulok azért, hogy a kulcsmotívum a goat – a kecske – méghozzá szexuális kontextusban.

Miután a derék Boris Johnson az új angol kormányban külügyminiszteri tisztet tölt be, lehetősége fog adódni, hogy magával a fényes tekintetű padisahhal, Erdogánnal beszélje meg ennek a lírai gyöngyszemnek tartalmát és formáját is. Esetleg vihet majd neki egy jó kiállású kecskét is ajándékképpen. A brit birodalmi kecskének állítólag nincs párja. A 21. századi költészet remeke onnan jutott eszembe, hogy az éjjel állítólag katonai puccs volt az EU-ba kívánkozó, demokratikus Törökországban. Ma reggel, mikor e sorokat rovom semmit sem lehet tudni a puccskísérletről.

Lövöldözésekről, bombázásokról esik szó, de úgy tűnik pancserpuccsal állunk szembe.

A lázadó katonákat a szultánt támogató civilek több helyütt egyszerűen felpofozták, majd foglyul ejtették, ami nem szokásos eljárás katonai puccs esetében. Ilyenkor ugyanis a katonák általában nem a megadást választják, hanem – a többiek okulására – jól lelövik a civileket. Majd később e heroikus hőstettért – ha a lázadás győz – kitüntetik és előléptetik őket. Ez a dolgok rendje – általában. Most nem ez történt. Van az egészben valami kimódoltnak tűnő, valószínűtlen elem. Bár lehet, hogy szimplán ennyire hülyék a puccs szervezői.

Reggelre magát a padisahot is – aki éppen nyaralt – elszólították a kecskék mellől az események és nyilatkozott is.

Szerinte aljas kísérlet történt a „demokratikus” rend megdöntésére. A „demokratikus” jelző azért kap egy kesernyés, törökös mellékízt az ő szájában. Az például az csak a sajátos anatóliai demokráciafelfogás mellett érthető, hogy hogyan lehetett a parlamenti ellenzék egy részét egyszerűen lecsukatni, arra való hivatkozással, hogy terroristák. Ennek bizonyítéka ama egyszerű tény volt, hogy az illetők kurdok. Ez pontosan elég ok egy török típusú demokráciában. Továbbá lecsukattak újságírókat, akadémikusokat, katonatiszteket, hasonló vádakkal, tehát bárkit, akit a szultán ellenségének tekintettek.

Az hogy a katonák beleszólnak, mi több alakítják a török politikát nem új dolog.

Az oszmán birodalom történetén végigvonulnak a katonai lázadások. Ezeknek főszereplői hosszú időn keresztül a janicsárok voltak. A Szulejmán sorozat rajongói számára jegyezném meg, hogy a janicsárokat a devsirem – az ún. gyermekadó – intézményén keresztül szerezték be.  Három-ötéves időközönként összegyűjtötték a cseperedőben lévő, jó fizikai adottságú keresztény fiúgyermekeket, akiket néhány évre török családoknál helyeztek el. Itt megtanulták a nyelvet, hozzászoktak a nélkülözéshez, és buzgó mohamedánokká nevelték őket. Majd következett a janicsár kiképzés, mindeközben Szulejmán a háremben édelgett kedvenc feleségeivel, a TV-nézők okulására.

„…melyik szenvedést ne ismerte volna meg az az ember, aki váratlanul, idegen kezek által elragadva különös szokásokra kényszerítve látja azt a gyermeket, akit nemzett, aki miatt oly gyakran sírt s akinek csak a legnagyobb szerencsét kívánta.” írja Izidor Glabasz thesszaloniki főpapja a 14. században.

Hasonlóan a római praetorianusokhoz, végül a janicsárok is egymás után emelték trónra és buktatták meg a szultánokat, míg végül II. Mahmud szultán 1826-ban meg nem unta a dolgot és kiprovokálta a janicsárok újabb lázadását, majd annak rendje és módja szerint lemészároltatta őket.

Az újkori Törökország alapítója Kemal Atatürk is katona volt, mi több a katonaságra bízta az állam ellenőrzését és világi stílusának fenntartását.

Így azután a török hadsereg jó párszor beavatkozott a belpolitikába és nem röstellt az utcára vonulni, ha valami nem tetszett neki. Egészen Erdogan napjaiig, aki demokratikusan leváltotta a hadsereg teljes vezetését és a saját embereit ültette a helyükbe. Bizonyára ezért szólnak arról a hírek, hogy csak egy nyomorúságos ezredest sikerült azonosítani a puccs vezetőjeként. Sehol egy tábornok, vagy vezértábornagy, vagy valami hasonló, ami mégiscsak emelte volna az ünnepség fényét. Meg kell adni a módját, holmi talpas ezredesekkel nem lehet tisztességes puccsot csinálni. Kevesek hozzá.

A puccs tehát – úgy tűnik – kapásból elbukott, Erdogan a csúcson maradt, győzött a demokrácia. Ez alkalomból – mint újdonsült brit külügyminiszter és költő – Boris Johnson fog elsők között gratulálni neki, aminek Erdogan bizonyára örül majd, csak azt a kecskét, azt tudná felejteni…