Köz- és magánbuzik

6
 

 

 

„…miközben ugyanazzal a lélegzetvétellel azt is mondjuk, hogy a legjobbak szodomiták… a mi időnk körülbelül száz év múlva jön el.”
Lytton Strachey levele John Maynard Keynes-hez

A fenti idézet attól a Lytton Strachey-től származik, az első világháború idejéből, aki az un. Bloomsbury-csoport és ezzel párhuzamosan a némiképpen titkosabb „Apostolok” elnevezésű társaság vezetője volt. A résztvevők jellemzően a brit felső-tízezer fiaiból, lányaiból kerülte ki – Strachey apja például tábornok volt – és többnyire bágyadt, dekadens buzik voltak. Befolyásukat elsősorban a véres és értelmetlen háborút elutasító pacifizmusuknak, valamint kitűnő média-kapcsolataiknak köszönhették. Az angol társadalom jó része ekkorra már torkig volt a háborúval és a pacifisták az „az ugye én megmondtam” logikájával prófétáknak tűntek.

Az idézett  Strachey azzal aratott nagy és kétes feltűnést, hogy nyíltan és bevallottan buzinak vallotta magát. Ez akkoriban szokatlan volt még. Hírhedett történet, mikor 16-ban megjelent a hampsteadi városházán, a bíróság előtt ahol a következő szóváltás zajlott le:  „Mondja, Mr. Strachey – kérdezte az elnök –, mit tenne, ha észrevenné, hogy egy német tiszt meg akarja erőszakolni a nővérét?” „Megpróbálnék közéjük állni.” – hangzott a válasz. A vicces megjegyzés nagy port vert fel akkoriban. Az „Apostolok” amúgy is kitettek magukért és soraikból legalább 4 olyan szovjet kém került ki, akik a legmagasabb brit állami funkciókból – például a titkosszolgálat vezetéséből – jelentettek a gazdájuknak, Sztálinnak, aki egyébként Szibériába küldte a buzikat.

A fentiek akkor ötlöttek eszembe, mikor elolvastam a roppant haladó Index bombasztikus „Bürokratikus feketelyukba lökött egy meleg férfit a magyar jog” című cikkét. A cikk elolvasását csak erős idegzetűeknek javaslom. A többiek számára összefoglalva, arról szól, hogy a magyar jog – ó irgalom anyja ne hagyj el! – nem teszi lehetővé a homokosok számára, hogy a heteroszexuális kapcsolathoz hasonlóan, élettársi kapcsolatukban felvegyék egymás nevét. Hogy egy ilyen kapcsolatban ki micsoda és hogyan dől ez el, azt most nem részletezném. A dolgozat ezt az ocsmány, kirekesztő, homofób szabályozást taglalja, felvetvén, hogy az illetőnek nem kézbesítik a leveleit, mert Németországban – ó a haladó, a fejlett nyugat! – ahol már lehet ilyet, felvette a – nehéz itt megtalálni a helyes szót – mondjuk: párja nevét, s így két neve is van. Egy magyar és egy buzi.

A cikk kellő – talán kissé túlzó – mélységben tárgyalja a problémát és pert helyez kilátásba, az európai bíróság előtt, melyet az eddigi tapasztalatok alapján nyilván meg is nyernek.

Sokféleképpen lehet kategorizálni a férfiak egymás hátsója iránt érzett szenvedélyét, ezek közül én most a köz- és a magánbuzi kategóriáira szorítkoznék, hogy kellően megbotránkoztassam a haladó értelmiséget.

A magánbuzi kategóriája valószínűleg az ó- és újkorban is állandóan fellehető volt. A nyilvánosság elől elzárt módon űzött sportot a 19. század liberális légkörében egyre inkább megtűrték. Persze az illetők környezete tudott a dologról – azért van környezete az embernek ugyanis, hogy tudjon ilyenekről – de egyfajta szemérmes félrenézéssel kezelték. Ettől azután az érintettek, annak rendje és módja szerint vérszemet is kaptak és megjelentek a második kategória – eleinte ritka – képviselői is: a közbuzik.

Az első ismert versenyzőnek talán Oscar Wilde-ot tekinthetjük. Ő volt a kezdet, aki szinte büszkélkedett furcsa szexuális szokásaival és inkább bevonult a readingi fegyházba, minthogy letagadja a kapcsolatát egy ifjú arisztokratával. Az ő működése emelte a köztudatba a buzikkal kapcsolatban bizonyos körökben ma is előszeretettel emlegetett toposzokat, miszerint ők érzékenyek, empatikusak, kifinomultak, ellentétben a „férfias” férfiakkal, akik taplók, verik a nőket, nem szeretik a balett-táncosokat és háborúznak.

A két kategória között az a különbség, hogy a közbuzi számára tulajdonképpen a magamutogatás fontosabb, mint maga az efemer gyönyör. Szexuális késztetése nem annyira a másik férfira irányul, hanem a „társadalomra”, mert – paradox módon – valójában azt akarja a magáévá tenni. Ez természetesen megfelel az emberről alkotott azon pánerotikus képzeteknek, melyek szerint cselekedeteinket mindig valamiféle „vágy” hajtja.

Különösen így van ez Freud obskúrus munkái után, aki szerint az ember cselekedeteit a fejével ellentétes vége irányítja.

A közbuzik kora tán 1973-al kezdődik, mikor is az Amerikai Pszichológiai Társaság kivette a homoszexualitást a mentális betegség közül. Ami pedig nem betegség az nyilván egészséges. Az egészségesek pedig nekiálltak maguk alá gyűrni mindent. Manifesztumok, perek, felvonulások, performance-ok hirdetik a mindent szabad – kivé normálisnak lenni – posztmodern etikáját. A „kisebbségek” védelmének libsi vallása ideális szenteket talált a közbuzik személyében. A média – ahol a magamutogatás a legfontosabb sikerképző – nagy élvezettel karolta/karolja fel őket. Bár ez csak addig tart, míg nem lesz túl hétköznapi a dolog.

Valami aberrációt hétköznapivá tenni és azután, mert már unalmas, nem beszélni róla többet: ez a média működésének sajátos dialektikája.

A többség diktatúrája ellen kitalált pozitív diszkrimináció természetesen mindig negatív a másik fél számára. Tőlünk ciszheteróktól például azt a jogot veszi el, hogy olyat nézzünk csak, ami nem undorít. Be kell csukni a szemünket, ha nem akarjuk látni őket. Csukott szemmel viszont körülményes mászkálni, mert mindennek nekimegy az ember. Például egy buzinak. Még félreérti.

Itt tartunk most, amint azt inkriminált újságcikk is tanúsítja. A közbuzik korában körültekintve jól látszik, hogy a fent idézett Lytton Strachey valóban próféta volt és száz év múlva eljött az ő idejük. Sajnos.

 

PS:

Mielőtt a haladó értelmiség felháborodott példányai a feljelentőgombhoz nyúlnának: a rendkívül sértőnek és ciszheterónak tűnő „közbuzi” kifejezést Pálfi Balázs közbuzi-újságíró honosította meg. Kizárólag a magánbuzi kifejezés megalkotásáért vállalom a felelősséget.