Krasznaja Moszkva

Valaha volt gyermekkoromban ilyenkor, húsvét előtt, már mindannyian a locsolkodásra készültünk. Ezért igyekeztünk beszerezni valami pacsulit, amivel ürügyet szolgáltattunk a háziaknak, hogy vendégül lássanak bennünket. Mivel mindez a korai szocialista korban játszódott, ez nem is volt olyan egyszerű. 

Két megoldás kínálkozott. Az első és egyszerűbb az volt, hogy a locsolkodó anyjának pipereszerei közül szerezte be az anyagot és azt egy csinos üvegbe töltötte, utána – a megfelelő, gazdaságos mennyiség elérése érdekében – vízzel hígította. Ez persze nem volt veszélytelen módszer, mert lebukás esetén azonnali retorziót vont maga után, egy olyan korban, mikor még a gyerek pofozása nem számított emberiség elleni bűnnek. Sőt.

Akik pedig nagy erkölcsi tartással és zsebpénzzel rendelkeztek, vagy csak féltek az anyai pofonoktól, azok megpróbálhatták más úton beszerezni a muníciót. Ne feledjük az emberarcú szocializmus korát éltük, ahol a fő cél az ügyes, találékony, mozgékony és strapabíró szocialista ember kinevelése volt.

Ezért aztán alig lehetett valamit kapni, de szinte mindent meg lehetett szerezni.

A bemegyek a boltba, megveszem, kifizetem, hazaviszem – nos, ez a primitív eljárás kapitalista csökevénynek számított. Mindenhez, ami csak kicsit is kívánatosabb volt mint a lódenkabát vagy a svájcisapka, protekció, összeköttetés kellett. Ezért a drogériában, a fejlett árúellátás jegyében, néha 2-3-féle kölni között is válogathattunk. Ezek közül a sztár, a címben emlegetett Krasznaja Moszkva volt, melyet a baráti Szovjetunió biztosított a magyar proletariátus és vele szövetséges parasztság számára. 

A Krasznaja Moszkvát, meggyőződésem szerint, valamely szovjet vegyifegyver gyárban állították elő a legmérgezőbb anyagok gyártásának melléktermékeként. Ha nyílt területen kinyitottad az üveget, az ég madarai nagy magasságból is magatehetetlenül hullottak alá, mikor elrepültek felette. Na, ebből öntöttünk jókora adagokat – nehogy fukarnak nézzenek – szerencsétlen nőnemű embertársaink fejére. Ezek a jókora adagok voltak a kölni vásárlásának indokai is, mert nagy kiszerelésben és viszonylag olcsón árulták, mi pedig sok-sok helyre akartunk eljutni. 

A locsolkodásnak ez a kölnis válfaja lehet, úri, városi huncutságnak tűnt, hiszen a tanyavilágban még mindig a meglehetősen rusztikus vödrös módszer volt uralkodó. Én azonban sohasem voltam híve ennek. Méghozzá azért, mert elképzeltem, hogy engem öntenek nyakon egy vödör hideg vízzel, és – lehet, hibás általánosítással – úgy képzeltem, hogy a lányoknak is ugyanolyan élmény lehet. Persze, gondolom, a sokféle pacsuli sem lehetett valami felemelő élmény, de szokás az szokás.

És különben is, már akkor tudtam, hogy a nők különleges, férfiak számára felfoghatatlan észjárással rendelkeznek, és sohasem lehet náluk tudni egészen pontosan, hogy mikor fog nekik tetszeni valami. Csak kísérletezni lehet. Hogy mi a jó a nőknek, azt férfiember csak találgathatja és csak a tett elkövetése után tudhatja meg. A nők úgy működnek, mint Marx elvtárs szerint a piacgazdaság törvényei: utólag, spontánul és pusztító erővel. Ez később, hosszú hányatott életem során annyiszor bizonyosodott be, hogy máig alapigazságnak gondolom. 

Miután megvolt a felkészülés, indulhatott az akció. Először is el kellett jutni a városba, mert ott sokkal nagyobb sűrűségben voltak izgalmas nőnemű iskolatársak. Ezt én biciklivel abszolváltam, mivel vagy hat kilométerre laktam a tanyán. A barátomnál gyülekeztünk, négyen-öten, és onnan indultunk portyázni. Minden jól ment, mindenütt úgy tettek, mintha örülnének nekünk és vendégül láttak bennünket. Kaptunk tojást, néhol pénzt is és megkínáltak bennünket – hamvas ifjúságunkra tekintettel – mindenféle édes italokkal, mert valamiért meg voltak győződve róla, hogy az kevésbé árt a fiatal szervezetnek. 

Ezeket azidőtájt maguk a háziasszonyok készítették, túlnyomórészt bizonyára cukorból és a szegedi „jugó-piacon” beszerezhető tiszta szeszből. Gyakorlatilag bármiből lehetett ilyet készíteni. Akik kínáltak, nem vették figyelembe ama biokémiai tényt, hogy az alkohol, bármivel körítik is, hibátlanul, megbízhatóan teszi a dolgát a szervezetben. 

Így aztán úgy dél körül, mikor megérdemelt pihenőt tartottunk, már fogékonyak voltunk az extravagáns megoldásokra. Kiderült ugyanis, hogy a bőkezű öntözések hatására, mindenkinek fogytán van a muníciója. Ekkor az a megoldás született, hogy a maradékokat összeöntjük egy mutatós, imperialista üvegbe és egyenként megyünk locsolni, stafétaként átadva egymásnak a segédanyagot. A gondolatot tett követte.

Azt senkinek sem kívánom, hogy átélje azt a szagot, ami így kialakult. Olyan büdös lett, hogy arra nincsenek szavak. Ez azonban az adott helyzetben egyáltalán nem zavart bennünket, sőt a nők iránti elemi empátiát is nélkülöztük már. Az ezután következő események megmutatták a nők másik alaptulajdonságát, a képmutatásra való hajlamot. Tömegével tettek ugyanis úgy, mintha mi sem történt volna, mikor leöntöttük őket a pokoli eleggyel. 

Utoljára – mindig peches voltam, engem a fehér holló is leszar az erdőben – jutottunk el titkos szerelmemhez. Persze csak én gondoltam érzelmeimet titkosnak, neki bizonyára feltűnt, hogy az összes szünetben meredt szemmel bámulom. Erre készültem egész nap, és bizonyára azért is maradt utoljára, mert kellettek a likőrök a bátorság összeszedéséhez. Hát a bátorság az összejött végül, ám a szóbeli kifejezőkészség már nem, és még ott volt az irtózatos lötty is. Valahogy úgy alakult, hogy becsöngettem, ő nyitott ajtót, én pedig dadogtam valami kevéssé érthetőt és nyakon öntöttem azzal az irtózattal. És ő mosolygott, isten bizony mosolygott, mi több, be is hívott és hosszan beszélgettünk. Illetve ő beszélgetett és meg bárgyún és részegen bámultam. Életem legszebb délutánja volt. 

Később – a gimi végéig – együtt „jártunk” ahogyan ezt akkoriban nevezték. Hát ennyit a Krasznaja Moszkváról.