…majd …

A rossz, amit elkövetünk, nem kelt fel annyi gyűlöletet és nem zúdít ránk annyi
üldözést, mint jótulajdonságaink.
(François de La Rochefoucauld)

A bevándorlók lakta városnegyedek karéjban vették körül a nagyvárosokat. Jórészük az utolsó bevándorlási hullám kezelésére épített kockaházakból állt, a többiek pedig a hitetlenektől elhódított városrészekben álló, végképpen lepusztult negyedekből, ahonnan már az utolsó nem muzulmán lakó is elköltözött.

A kisebb utcákból, mint patakok indultak az emberek, hogy azután feloldódjanak a főutak folyóiba, ahol már hatalmasra duzzadt a tömeg. A fosztogatások és üzletek feldúlása már az elején elkezdődött. A tüntetés előtti hajnalon graffiti-brigádok járták az utcákat és művészies Dávid-csillagot festetteik a zsidó tulajdonú üzletekre, ezek voltak az elsődleges célpontok. A kirakatokat betörték és – miközben a tulajdonosok az üzlet feletti lakásaikban reszkettek – az utolsó szögig mindent elhordtak. Ahogyan a menet a belvárosok felé haladt, úgy lettek egyre elegánsabbak az üzletek és nagyobb a zsákmány. A rendőrök tehetetlenek voltak. Mire pajzzsal és gumibottal utat törtek maguknak a tömegben, már csak a kifosztott, lerombolt üzleteket találták, a tettesek pedig messze jártak.

A tömeg észre sem vette, de az élenjárók, a „dzsihád gyermekei” – ahogyan magukat nevezték – vezették őket, a városok központi terei felé. A tömeg első soraiban meneteltek az IS-sejtek emberei, ahogyan megbeszélték, a próféta zöld zászlajának szalagjait kötözték a karjukra, hogy felismerjék egymást a tömegben. A fegyvereiket az asszonyaik hozták a bő csador alatt elrejtve. Közvetlenül mögöttük – a gondos szervezésnek köszönhetően – a muzulmán iskolák gyerekei mentek és az áldozatok családjai. Az európai nagyvárosokban nagyjából egyforma időben érkezett a tömeg a céljához és a lobogó iszlamista zászlók lassan megtöltötték a tereket.

A rendőri készültség tartalékai – az ismert rendőri eljárásrend szerint – a tüntetés célpontjául szolgáló térre nyíló mellékutcákban gyülekezett. Több tucat busz és több száz rendőr várakozott a mellékutcában. A hely ismert volt, hiszen az elmúlt évek hasonló tüntetésein kialakult egyfajta eljárásrend, amihez aztán a rendőrség, a maga merev módján, ragaszkodott. A rendőrök nem álltak alakzatban, kisebb csoportokban beszélgettek és cigarettáztak, feszültek voltak, de nem túlságosan, hiszen az efféle események mindennaposak voltak.

Váratlanul a tüntetéssel ellentétes irányból egy kisebb, kiáltozó csoport tűnt fel, akik láthatóan egy talpig csadorba öltözött nőt üldöztek, kiáltozva és botokat lengetve. A nő látható rémületben futott a rendőrök felé és segítségért kiáltozott. A rendőrök beengedték maguk közé, miközben az üldözők eltűntek a kapualjakban. Az üldözött hirtelen felemelte a kezét, a csador szétnyílt és a rendőrök mozdulatlanná dermedtek a testére erősített robbanó-mellény látványától. Allah akbar! – kiáltotta és megnyomta a kezében lévő kioldó szerkezet gombját.

A pokolgép kazettái, a robbanóanyagon kívül, százszámra tartalmaztak csapágygolyókat is – szorgos muzulmán kezek lopták őket egy közeli gyárból – így a hatás a szokásosnál is pusztítóbb volt. Városi legendává vált, hogy még a harmadik emeleti ablakokról is emberi szövetdarabokat takarítottak le. Az utcát megcsonkított halottak és sikoltozó sebesültek borították, középütt pedig a merénylő teteme, a felsőteste nélkül.

A támadásról a tüntetők nem hallottak, annál inkább terjedt a rendőrségi rádiókon a hír. A kivezényelt egységek hirtelen nagyon idegesekké váltak, a pajzsos gumibotos rendőrök félrehúzódtak és helyt adtak a fegyveres egységeknek és a tüntetők hirtelen gépfegyvercsövekkel néztek szembe. A csadorok alól ekkor kerültek elő a fegyverek és az első sorból tüzet nyitottak a rendőrökre. A feszült és rettegő rendőrök viszonozták azt. Mivel a dzsihadisták a földön fekve lőttek, a rendőrsortűz a mellettük, mögöttük állókat érte és szabályosan lekaszálta őket.

Mivel a tömegből is folyamatosan lőttek zavaros tűzharc alakult ki, vagy tíz percig tartott, mire a képzettebb rendőrök végeztek az össze lövésszel. Közben azonban a teret már haldoklók és halottak borították. A tömeg menekülni kezdett és a kialakuló pánikban százakat tapostak agyon. Mire mindennek vége lett sok száz halott feküdt a téren. A lövöldözés elcsitultával pedig nagy és tanácstalan csend lett.

És mindezt élő egyenesben közvetítették a televíziók.

Mindenütt azonnal összehívták a kormányokat és a TV-stúdiók megteltek ideges, kapkodó miniszterekkel, fölényes szakértőkkel, akik mind az eseményeket magyarázták. A magyarázatok – ahogyan az várható volt – egy kaptafára készültek. Szó esett a bevándorlók nehéz sorsáról, beilleszkedési nehézségeiről és rendőri „túlkapások”-ról. Igazából senki sem tudta, hogy mit kell tenni. A magukat bal vagy jobboldalinak tituláló pártok egyaránt tömegtüntetéseket hirdettek, mint mondták az „erőszak megfékezéséért”. Arról nem esett szó, hogy miképpen lehet „megfékezni” az erőszakot azzal, hogy sok ember felvonul.

De politikai nyereséget esetleg lehet kovácsolni az egészből – gondolták.

A már régen a bevándorlók szavazataiból élő baloldali pártok különösen aktívak voltak a rendőrségi terror elítélésében és „azonnali vizsgálatot” követeltek, vagy indítottak – attól függően, hogy éppen hatalmon voltak, vagy ellenzékben. Mindenütt azonnali tárgyalásokat akartak kezdeni a „nem radikális” iszlám képviselőivel. Ilyenek szép számmal akadtak, tárgyalni is lehetett velük, csak az volt a probléma, hogy nem képviseltek senkit. Az övéik árulónak tartották őket és jónéhányat meg is gyilkoltak közülük.

Az emberek pedig ijedt arccal ültek a képernyők előtt és rettegve várták a másnapot.

 

(folyt. köv.)