Másnap

„A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz.”
Raimondo Montecuccoli

Talán érdekelhet néhány embert, hogy miért hazudta azt Hadházy Ákos korrupt korrupciós szakértő – túl azon persze, hogy ő egy hazudós –, hogy Schiffer milliós perekkel fenyegette a visszalépő LMP-s képviselőket. Lélektani utazás következik Ákos barátunk elméjébe.

A választások kiábrándító éjszakáján dr. Hadházy, az ismert antikorrupcionista fáradtan és rosszkedvűen tért haza otthonába, a kies Szekszárdra, Babits szülővárosába. De most egyetlen alliteráció sem jutott eszébe, pedig például a „kamu korrupció kivizsgálása” akár be is ugorhatott volna. Közönyös tekintettel ment el a kertkaput díszítő fríz alatt is, amely a Laokoon nevezetű ókori állatgyógyászt ábrázolja, miközben a korrupció kígyójával küzd, kezében diktafonnal. Két oldalán pedig Szél Berni és Schmuck Erzsébet ugyancsak a nevezett hüllővel harcol reménytelenül. Amelynek szeméből a paksi stroncium világít egyébként.

Máskor ez mindig jobb kedvre hangolta, de most rá sem hederített. Ákos most nyugtalannak érezte magát. Fel-alá mászkált, benézett a hálószobába is, de az asszony csak morgott valamit és a fal felé fordult, láthatóan nem volt beszédes kedvében. Motoszkált még egy kicsit a lakásban, de nem akarta felverni a családot, így lement a régen bezárt rendelőjébe és belerogyott az évek óta nem használt székébe, állát tenyerébe hajtotta és merengeni kezdett.

Pillantása az asztalra tévedt, ahol ott porosodott egy régi, vállig érő gumikesztyű. Lelki szemei előtt felderengett a tehén hátulja, ahol használni szokta és megrohanták az emlékek, színek, szagok és ízek egy régi világból, mikor még dolgoznia kellett. Nem voltak ezek szép emlékek. Egyszer például megharapta egy székrekedéses tacskó, akit éppen meg akart szabadítani a kínjaitól, az állatkerti láma pedig – akit kedélybetegséggel kezelt – leköpte. Az a rohadt dög különben is hasonlított Szél Bernadettre. Lelki szemei újra benépesítették a rendelőt a régi kuncsaftokkal, látta újra szomszédnénit, aki skizofrén kanáriját hordta hozzá (A kanári alteregója rétisas volt és ezért időnként el akarta ragadni a gazdáját.)

„Lemondtam” – motyogta maga elé – „mehetek vissza a tehenekhez.”

Ettől a gondolattól hatalmas elkeseredés vett rajta erőt. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy kamikaze módra belevezeti repülőgépét a Fidesz Lendvai utcai székházába, de ezt elvetette. „Úgysincs ott az Orbán” – győzte meg végül magát. Hirtelen vad düh fogta el. Lesöpörte az asztalról a gumikesztyűt és felkiáltott: „Ez nem fordulhat elő még egyszer!” – kiáltotta – „Én nem erre születtem!” „Gondoljuk át” – kényszerítette magára a nyugalmat – „Mit tehetek ebben a helyzeteben?”

Felnyitott egy üveg whiskyt, hátha segít egy kis gondűző. Amint a nemes ital illata megcsapta orrát, felrémlett egy arc előtte. Valami hajón találkoztak, ahol egyszer csak valaki átölelte a vállát és az alkoholszaghoz társuló száj azt kérdezte tőle: „Mennyit kérsz Ákoskám?” Lelki szemei előtt megjelent egy szemüveg, sörhas és egy pénztárca. „A Lajos, hát persze, a Lajos! Vele tán lehetne üzletet kötni. Valahol az LMP vezetőségi üléseiről készített négyezer órás hanganyagban megvan, ahol Szél Berni és Demeter Márta a szexi fehérneműkről beszélgetnek, a gender WC-ben. Az biztos érdekelné őket.” Megkönnyebbült. Kirúgatja magát a pártból – vagy lemond –, de marad képviselő, elvégre megérdemli, majd fél évig független antikorrupcionista lesz, végül pedig átül a Lajos-frakcióba. Ott aztán újabb négy évig – G. Lajos szakértői segítségével – tovább harcolhat a korrupció ellen. Érzékfölötti tekintete elől eltűntek a szőrös, büdös állatok és kinyíltak a perspektívák, mint ott fent a levegőégben.

Ilyen előzmények után nyilatkozta a híresen elfogulatlan 24.hu-nak, amit nyilatkozott, és erről szól a ma enigmatikus megjegyzése, miszerint: „meg kell találni a további küzdelem lehetséges kereteit”

Mert erre a küzdésre született ő és nem a tehenek farában turkálásra. Az nem méltó hozzá.

Komolyra fordítva a szót, úgy tűnik tulajdonképpen a pénzről szólt mindaz, amit az elmúlt hetekben, hónapokban láttunk a nagy ellenzéki szét- és összefogásból. A pártok ugyanis a választási eredményeik arányában, sávosan kapnak állami támogatást a működésükhöz.

Mikor visszaléptetik képviselőjüket egy másik párt javára, akkor kézzelfoghatóan és egyszerűen pénzt adnak át annak, amiróől tudjuk, hogy szörnyű érzés. Mert a pénz nagyon kell. Pártházra, autóra, tanácsadói díjakra, csalitosba vihető munkatársnőkre. Természetesen, tudjuk, mészároslőrinc, Ázsia, Putyin, diktatúra stb; fontos és lényegi dolgok ezek bizony. Csakhogy nagyon nem mindegy, hogy mindezen okosságokat otthon, a konyhában, a káposztás cvekedli fölött mondja a családnak az ember, avagy a képviselői irodaházban a 444 egyetértően álmélkodó újságírójának.

Különben is. Ellenzékinek lenni manapság jó. Nem kell vesződni államirányítással, ügyekkel és emberekkel. Saját álláspontjukat elolvashatják valamely veretes orgánumban reggel és délutánra már kész is a kormányt elítélő nyilatkozat.

Aki azonban nem jut be a parlamentbe annak nem marad más, mint a Lajos, vagy a Soros. (A munkát, mint pénzszerzési lehetőséget nem említem, az fogalmilag kizárt.)

***

Rendkívüli közlemény.

Itt tartottam a fogalmazásban, mikor a képernyőről rám vetette magát a hír: Lajos zsebe bezár. Leomlanak a sajtószabadság utolsó bástyái is és a fasiszta ellenség letolt gatyával kapja el a baloldali médiaértelmiséget. Hacsak meg nem találják az általuk oly hosszan taglalt Kósa-féle 1300 milliárdnyi gyémántot. Ennek hiányában nemsokára az ezer munkanélküli újságíró országa lehetünk. Minden esetre szegény Jámbor András például – fenyegetése ellenére – marad, és bár ezzel fájó űr keletkezik a londoni mosogatószakmában, mindez azzal a jó hírrel is jár, hogy immár nem is bocsájt meg nekünk. Köszönjük.