Mese a szuverenitásról, avagy hotspotot Líbiába

11

„Viseljétek a Fehér Ember terhét,
Küldjétek fajtátok legjobbjait,
Vessétek száműzetésre fiaitokat,
Rabjaitok szolgájaként;
Hogy igába fogva őrizhessenek
Újonnan befogadott, izgága, vad,
Morc és konok népeket,
Ezeket a fél ördögöket, fél gyermekeket.”

Rudyard Kipling: A Fehér Ember terhe

Elnézést kérek a nyájas olvasótól, de a fenti poémát – méltóbb tolmácsolás hiányában – magam voltam kénytelen lefordítani. Amint látják, olyan is. A vers eredetileg Amerikában jelent meg akkoriban, mikor az USA éppen a hányatott sorsú Fülöp-szigeteket szállta meg.

Kiplinget, mint a Brit Birodalom viktoriánus poétáját ma már kötelező elmarasztalni az „imperialista”, mi több „rasszista” gondolkodás bűnében. Mert hát miképpen is gondolta, hogy olyan népeket, melyek olyan színes népszokásoknak hódoltak, mint az emberevés vagy az özvegyek elevenen elégetése, „gyermeknek” tekint?

És valóban. Ritka az a gyerek, aki ilyeneket tesz.

De hát ugye a gyarmatok romantikus szemlélése efféle eltévelyedésekhez vezet. Még szerencse, hogy – a libsik véleményével ellentétben – mégsem estünk teljesen a kulturális kisajátítás gyakori, súlyos bűnébe velük kapcsolatban, mert akkor például mi is ehetnénk embert, vagy égethetnénk özvegyeket.

Ma már tudjuk: mindezen szokások felszámolása, továbbá utak, vasutak, kórházak építése kulturális- és egyéb imperializmus volt, és mint ilyen, mélyen elítélendő. A kultúrák egyenrangúak, minden relatív, nincsenek „örök” értékek, parancsolatok pedig még kevésbé. Ezt szépen meg is tanultuk, van előttünk azonban néhány apró, ám annál bosszantóbb probléma. Rögtön fel is vetném őket.

Méricskélős korban élünk. A legnagyobb tudományunk, a mindenünk lett a kisebb, a nagyobb, a több és a kevesebb viszonyának lehetőleg számszerű eldöntése. Így hát fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon az antidemokratikus társadalmi berendezkedés, horribile dictu diktatúra, kisebb vagy nagyobb bűn, mint a fent vázolt néprajzi különlegességek? Mert hát ugyebár, miközben mélyen és meggyőződésesen elítéljük a hajdanvolt gyarmatosítást, holmi diktatúrákat nem vagyunk rest porig bombázni, lerohanni, megszállni, é.í.t. A nemes nyugat cselekedeteit elnézve nyilvánvaló, hogy a diktatúra sokkal, de sokkal súlyosabb bűn, mint például az emberevés.

A libsik imádott Macronja francia földről azzal lepte meg rajongóit, hogy bejelentette: ún. „hotspotokat” fognak létrehozni a festői Líbiában, ahol is megszűrik a gallok földjére igyekvő négereket. Az atomfizikusok és a kukásautó sofőrök jöhetnek, a többi marad.

Ide jutottunk pár százezer migráns után.

Annak idején, mikor Orbánbasi javasolt valami hasonlót, kórusban sikoltoztak, többek között emlegetve Líbia „szuverenitását”. A javaslat tehát szélsőfasiszta illiberalizmusnak minősült, mindaddig, míg maga a gerontofil gall plasztikkacsa nem javasolt valami hasonlót. Onnantól – feltehetően – maga lesz a kinyilatkoztatás, különösen, ha a Bundesmutti is áldását adja rá, márpedig ő – így a választások előtt – bármilyen látszatintézkedésben benne van. Ez a sérthetetlen „szuverenitás” felmerült akkor is mikor felvetették, hogy az EU hadihajói talán ne egyenesen Olaszországba mentsék ki a líbiai strandolókat, hanem esetleg visszavihetnék őket a kiindulási helyükre.

Mármost, Líbia egy szép nagy ország igen hosszú tengerparttal.

Bárhol állítják is fel a hotspotot, mindenképpen két alapvető dologról gondoskodni kell. Először is arról, hogy a négerek egyáltalán bemenjenek oda, másodszor pedig, ha már benne vannak, meg kell védeni őket. A helyi folklórnak ugyanis szerves részét képezi a kalózkodás, az útonállás és a rabszolgakereskedelem. E szivárványos népszokások csak a rövid, ám annál elítélendőbb gyarmati megszállás alatt csökkentek némiképpen. Ha Macron, csak úgy odaküld bevándorlási tisztviselőket, akkor szinte bizonyos, hogy záros határidőn belül elrabolják őket a váltságdíj reményében. És ha nem fizetnek értük, akkor darabokban érkeznek vissza. Bár lehet, hogy amennyiben fizetnek akkor is.

A líbiai „kormánnyal” roppant nehéz lenne megegyezni, tekintettel arra, hogy nincs ilyen szervezet. A jelen helyzetben bármely líbiai, aki az európai segélyek elsikkasztása révén fegyvereket vásárolhat és felfogadhat néhány rablógyilkost, simán alakíthat „kormányt” és tárgyalhat az EU-val „humanitárius” segélyekről, melyekből további hadakat toborozhat. Ha komolyan gondolják a dolgot, akkor egész hadsereget kell odaküldeni, megszállni az országot és utána lehet utakat, vasutakat, kórházakat építeni, közigazgatást létrehozni.

Mint a régi szép időkben.

Ezzel párhuzamosan természetesen – a megszokott ügymenet részeként – ki kell irtani néhány okvetetlenkedő törzset. Egyszóval Európának magára kellene vennie újra a „fehér ember terhét”. Amit egyszer már lerakott. Na és hogyan viszonyulna mindez Líbia szuverenitásához?

Mindezen erkölcsi dilemmák elkerülhetőek lennének természetesen, ha mindközönségesen megvédenénk a határainkat. A tengeren éppúgy, mint a szárazföldön. Tudom én, hogy senki nem akarja vállalni a nagy tengeri haletetés ódiumát, pedig nemigen látok megoldást. Az ún. kibocsájtó országok kormányaival kár tárgyalni, hiszen zsarolási pozícióban vannak/lesznek, amit kíméletlenül ki is használnak.

Tökéletesen igaza volt a boldogult Kadhafi elnöknek, aki megjósolta, hogy halála esetén migránsok milliói fogják elárasztani Európa országait. Ebből a szempontból tényleg kár volt agyonlőni. Kivéve persze akkor, ha pontosan ezen áradat előidézése volt a cél.