Miért ne tagadjuk a holokausztot

„Gyűlölöm, amit mondasz, de a halálomig védelmezni fogom a jogodat arra, hogy kimondd ezeket a szavakat”
Voltaire

A felvilágosodás vihogásra hajlamos hőse nem leírta, hanem beszélgetés közben mondta ezeket a szavakat – állítólag. Mindenesetre úgy ítélték meg, hogy e szavakat érdemes neki tulajdonítani. A felvilágosodásnak ugyanis központi követelése volt a szólás- és sajtószabadság, ami nem is csoda, hiszen alapvetően „értelmiségi” skriblerek projektje volt, akik számára a legnagyobb csapást irományaik betiltása – és az így elmaradt honorárium – jelentette.

A szólásszabadság az idők során az un. „emberi jogok” zászlóshajójává vált és eredeti értelmében nagyjából azt jelentette, hogy mindenki azt gondol és mond, amit akar. Hiszen nyilvánvaló: ha bárki, bárhol húzhat egy határt, és kijelenti hogy ezt már nem lehet mondani, akkor ugyanaz – vagy más – bárhol tetszés szerinti érvek mentén újra meghúzhatja ezt a határt és az egésznek semmi értelme. A szólásszabadsággal összefüggő másik fontos vívmánynak tekintették a tudomány szabadságát is, ami pedig nagyjából azt jelentette, hogy a tudomány bármit vizsgálata tárgyává tehet és bármilyen véleményt alkothat róla. Azt pedig, hogy e vélemény helyes, vagy nem helyes kizárólag a tudományos közvélemény, a tudósok feladata eldönteni a saját maguk által helyesnek vélt szabályok szerint.

Ennyit az elméletről.

Mostanában a magyar sajtóban valahogyan megszaporodtak az un. „holokauszttagadás” ügyében hozott bírósági ítéletekről szóló hírek. A magyar bíróságok híresek arról, hogy egymásnak ellentmondó, hibás és ostoba ítéleteket hoznak, de legalább nagyon lassan. Ennek okaira nem térnék most ki, írtam is már róla, röviden „rendszerhibának” tartom, amit a hibás filozófiai alapvetések, az ostoba, betarthatatlan törvények és a jórészt alkalmatlan jogászi kar hoznak össze. Mindezek előrebocsátása után eme újabb „holokauszttagadás” ügyekről elmélkednénk alább

A magyar Büntető törvénykönyv XVI. fejezetében, a közrend elleni bűncselekmények között találhatjuk az alábbi veretes paragrafust:

„269/C § – A nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása: Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” A kommunista rendszerek bűneiről szóló kitétel valószínűleg a közvélemény jobboldali részének megnyugtatására került bele a törvénybe. Arról hogy bárkit elítéltek volna a kommunista rendszerek bűneinek tagadásáért még nem hallottam (sőt, a bíróságnak nemhogy tagadásért, hanem elkövetésért sem sikerült elítélnie senkit).

Bár a törvény látszólag úgy tárgyalja, korántsem azonos ügyekről van szó.

A nemzeti szocialista rendszer bűneinek van egy összefoglaló fogalma, egyes számban, amit „a” holokausztnak neveznek. Mivel a köztudatban ez így él, ennek bármely elemét tagadni egyenlő magának „a” holokausztnak a tagadásával. Ez alá a fogalom alá be lehetett söpörni szó szerint mindent, amit a nácik a zsidók ellen elkövettek.

Ad abszurdum, aki állítja, hogy Hitler Blondi nevű kutyája nem volt egy undorító, antiszemita, harapós dög, az is elköveti ezt a vétket.

A kommunista rendszerek bűneinek viszont nincs ilyen jól hangzó, egyes számban megadható neve. Valahogy nem lett neki, ami érthető is, hiszen a haladó értelmiség nem kicsit részt vett ezekben a bűnökben, nem állt hát érdekében, hogy a büntethetőségüket megkönnyítse. Aki tehát a kommunista rendszer bűneit tagadni akarja az kénytelen egyesével eljárni.

Tagadhatja az éhínségeket, a tömeges kivégzéseket – egyesével.

Ez viszont mondják, már nem büntetőügy – az illető nem „a” kommunizmus bűneit tagadja, úgy általában, hanem csak egy jobban sikerült tömegmészárlás áldozatainak számát vitatja – ami történelmi kérdés és nem a bíróságra, hanem a szaktudományokra tartozik, a szaktudósok viszont a fent említett haladó értelmiségiek többnyire, illetve az ő tanítványaik. Ők pedig majd elmagyarázzák, hogy a bűnöket nem a kommunizmus követte el, azok a rezsimek ugyanis melyek égisze alatt mészároltak nem is voltak kommunisták, mert a kommunizmus egy kedves, barátságos, humanista eszme és a mészárlás pont azért történt, mert eltértek a kommunista tanoktól. És így tovább. Végtelen sárdagasztós, bozótharcos és követhetetlen vita következik, nem büntetés.

Büntethetőség szempontjából a holokauszt sokkal egyszerűbb. Büntetik is rendesen.

Az igyekezet persze, hogy egy hosszú, számtalan eseményből éveken át tartó történelmi folyamatot egy büntetőjogi tényállás alá foglaljunk olyan, mintha az óceánt szeretnénk egy vödörbe tölteni: bármekkora is a vödör, a nagyobb része azért mindig kimarad belőle.

Valami haszna persze mégis csak van a dolognak. Jelesül rávilágít arra, hogy a tudomány és a szólás szabadsága mennyire nem bír tartalommal a haladó értelmiségiek számára. Hogy a „vívmányok” melyeket a felvilágosodásnak tulajdonítanak milyen törékenyek és milyen könnyen vágják sutba őket, ha érdekeik, kedvük, vagy elmebajuk mást diktál. Ha büntethetővé tesszük bizonyos történeti események tagadását, azzal egyúttal bevezetjük a kérdezés tilalmát is. Nem lehet kérdezni sem ugyanis, mert az igazi kérdésre akár nem várt, sőt, nem kívánt válasz is születhet.

Itt tartunk most. A liberális demokrácia építése az alapok felszedésénél tart. A címben feltett kérdésre pedig a válasz megkapóan egyszerűnek tűnik: azért ne tagadjuk a holokausztot, mer becsuknak érte. Hogy mit gondolunk róla az – egyelőre – magánügy.