Partizánok

„Ez a képződő üresség, ez a »nem is tudom mi« az, ami többé vagy kevésbé nyom bennünket.”

Martin Heidegger: Die Grundbegriffe der Metaphysik

Vidám dzsembori színhelye volt a napokban nagy múltú Hanza város, Hamburg. Az események két szálon futottak egyszerre. Egyrészt találkoztak a G20-ak, a legfejlettebb országok vezetői, másrészt az antiglobalisták lebontották, illetve felgyújtották a város egy részét.

Maga a G20-as csúcs nem volt különösebben említésre méltó. Ami nyilvános belőle, az semmitmondó, ami nem, amit a háttérben beszéltek meg, azt meg nem kötik az orrunkra. De viszonylag könnyű kitalálni, mert nyilván olyan dolgokról volt szó, melyek nem ellenkeznek a big business szándékaival és érdekeivel.

Bizonyos szempontból érdekesebb az események másik vonulata, az utcai harcokba torkolló antiglobalista tüntetéssorozat.

Résztvevői valami érthetetlen elszántsággal és mélyről jövő dühödt gyűlölettel támadtak a rendőrökre. Meg is volt az eredménye, mintegy 500 rendőr és több száz tüntető sérült meg, száznál többet letartóztattak. Érdemes talán elmélkedni egy keveset azon, hogy mitől, honnan van ez az elsöprő indulat? Mi motiválja a gyújtogató, törő-zúzó hordákat arra, hogy adott esetbe a világ túlsó végéről képesek odautazni, hogy megverjék a rendőröket és magukat is megveressék.

Mindenekelőtt tudjuk, hogy a tüntetők és vezetőik a Black bloc tagjai, jellemzően fiatalok. Ez érthető is hiszen a taktikához tartozó rohangálás, dobálózás és verekedés jó kondíciót igényel.

Zárójel. Ó istenem, mit nem adnának öregedő libsi társadalomtudósok, ha ők is ott lehetnének. TGM-nek a nyála is folyik szerintem, de mindhiába, a gerillaharc ifjúsági elfoglaltság és a sok vén trotli, csak hátráltatná az ügyintézést. Egyet tehetnek csak – teszik is – uszíthatják a rájuk bízottakat. Na, ezt csinálják is szorgalmasan. Zárójel bezárva.

Hogy kissé messzebbről kezdjük, rögtön szemünkbe ötlik, hogy Nyugat-Európában, szinte minden országban igen magas a fiatalok munkanélkülisége, több mint 20%. Ennyien vannak, akik megjelennek a statisztikában. Itt nem szerepelnek azok, akik afféle időtöltésből a különböző egyetemeken, főiskolákon ütik el a végtelen hosszúságú időt, mint „diákok”, mely státuszuknak azonban némileg ellentmond a hosszú ősz szakálluk.

Mikor erről a kérdésről szó esik, mindenki a gazdasági fejlődésről, a munkaerőpiac anomáliáiról beszél, reformokat, intézkedéseket sürgetve. Arról ritkán, vagy soha nem esik szó, hogy vajon a nevezett fiatalok akarnak-e dolgozni egyáltalán. Természetesen, ha így teszik fel nekik a kérdést, a válasz igen.

Csakhogy azt nem szokták megkérdezni, hogy vajon mit és mennyiért hajlandók dolgozni.

Az például nyilván egyiküknek sem ellenére, hogy milliós fizetéssel a médiában tündököljön. A szándék azonban, a megvalósulás lehetősége nélkül, semmi. Mikor valaki efféle munkát hajlandó csak elfogadni, az valójában nem akar dolgozni. Az akarat és a tett szabadsága mit sem ér a megvalósításhoz szükséges feltételek nélkül, sőt, ezek nélkül nemigen különböztethető meg az elmebajtól. Így azután az ifjúság igen jelentős része gyakorlatilag nem csinál semmit.

Ez a megélhetésük szempontjából nem veszélyes állapot, hiszen a szüleik, vagy a szociális ellátórendszer gondoskodik róluk, és a társadalom sem támaszt elvárásokat velük szemben. Mindenki úgy él ahogyan akar – fújja a libsi kísértő-kórus – különben fasizmus van.

A dologtalanság azonban a legtöbbször rossz tanácsadó.

A cél és feladatnélküliség különösen felerősíti a 21. századi nyugati ember legfőbb betegségét: a görcsös unalmat. A társak elismerése iránti vágy kitörölhetetlenül része az emberi természetnek. (Ami ugyebár libsi honfitársaink szerint nem is létezik.) Valamiféle elismertségre mindenki vágyik, ám egyre kevesebben vannak, akik ezt a „hagyományos” módon, munkával, vagy tanulással akarják elérni.

Normális ember gyermekkorában ábrándozik nagy tettekről, melyek önmaguk egyszeriségében, megismételhetetlenségében azonnal kiemelik őt a szürke átlagból, ismertté, példaképpé teszik. Ezt általában kinőjük, mert ráébredünk, hogy még kevesekről gondoskodni is roppant erőfeszítést igényel, mely sokszor nagyobb feladatot ró ránk, mint amit elvégezni képesek vagyunk. A kor azonban megtagadni látszik a józan belenyugvást.

A világmegváltás, az emberek átnevelésének szándéka másodvirágzását éli.

A lázadás a magára hagyott fiatalság egy része számára életformává vált. Ehhez készen várta őket a klasszikus marxizmusból, anarchizmusból és emberjogista liberalizmusból összebarkácsolt világfelfogás, a maga valóságtagadó abszurditásával. A régi anarchista és bolsevik taktika szerint létrejöttek az élcsapat egységei is, a hivatásosok, akik mindenütt ott vannak és mindenütt szervezik a „tüntetéseket” – már ha tüntetésnek lehet nevezni a tömeges vandalizmust.

Mindezt természetesen az „igazságosság” nevében az „elnyomás” ellen teszik, miközben partizánnak képzelik magukat.

Valójában nincs másról szó mint a mindannyiunkban lappangó – szerencsés esetben a nevelés és a szocializáció által háttérbe szorított – barbár rombolásvágy szabadjára engedéséről.

A szabadság balliberális hordáinak nyomát betört üvegek, bevert kirakatok, leégett autók mutatják. Ahogyan több mint kétszáz éve mindig. És ugyancsak kétszáz éve tanítják azt, hogy ez így van rendjén, mert előbb rombolni kell, hogy azután építkezhessenek. Bár erre, az elmúlt kétszáz évben, még volt érkezésük.