Vérző szívek

139

Ha az ember előre ismerné a jövőt, sohasem merne tovább menni az élet útján.”

Konfucius

Szörnyű dolog történt velem a mai napon, kísérletet tettem megérteni egy LMBTQ-személyt. Rettenetes élmény volt, úgyhogy el is mesélem, hátha enyhülnek a szörnyű következmények.

Amúgy is van bajom elég, mindenféle egészségügyi problémák és most még ez is. Gyanútlanul olvasgatom a kirendelt olvasnivalókat, és egyszer csak elém kerül egy bizonyos Milanovich Domi nevezetű hölgy(?) irománya, amely a hangzatos „Bujkálnom kell, mint az éjszakai állatoknak? A transz- és homofób törvénytervezetről” címre hallgat.

A szerzőről keveset tudunk – szinte semmit. Domi egy átlagos hölgy. Róla azt tudhatjuk, hogy Győrben nőtt fel és sportpszichológusnak tanult, egészen addig, amíg el nem kapta a gépszíj és fel nem csapott genderológusnak, és onnantól kezdve nem volt visszaút. Tanított az ELTE-n természetesen szexuális orientáció és nemi identitás témában, valamint Domi – a kis álláshalmozó – 2015 áprilisa óta projektvezetője Szövetségünk „Itt vagyunk” című országjáró kampányának, amely a vidéki LMBT-emberek láthatóságát igyekszik növelni. Bármit jelentsen is ez. (Amúgy kíváncsi lennék rá hogy hová tűnhetett a „Q” betű a felirat végéről, az előbb még ott volt. Vagy csak én emlékszem úgy. Rejtély.) Domi tehát éli a belpesti értelmiség megszokott életét. Jár minden felé, tüntet, aktivistáskodik és újságcikkeket ír. Tanít, nevel, szórakoztat.

Zárójel. Domi valódi pacsirtának mutatkozik a cikk elkövetése kapcsán. Valamiért érzelmes hangokat üt meg a bevezetőben, és muszáj neki például csupa nagy betűvel írni a „Szerelmem, Aki Szintén Nő” szóösszetételt. Kell egy kis bevezető, valami ráhangolás, olyan mint a „nem látom a templomot, a parkot, alattunk a boltba, munkába igyekvő embereket”. Az emberek, akik igyekeznek a munkába – velük ellentétbe. Mert ez fontos, ők ugyanis nem igyekeznek oda. Aztán a „Szerelmem, Aki Szintén Nő” biztat, hogy majd csak kitalálsz valamit, mert bízik bennem, és ez szép dolog. Hát Istenem az emberek munkába mennek, én harcos pamfletre készülök, kinek kinek sorsa szerint. Zárójel bezárva.

Van abban mindenféle nyalánkság. Hosszas értekezések olvashatók benne mindenféle tudományosnak tűnő kérdésekről, csak azokról nem esik szó, hogy például hányan vannak ezek az esetek? Vajon a populáció mekkora részét érintik? Mert bizony gyanakszom, hogy igencsak szűkös az érintettek köre és még azok is igencsak vitathatóak. A helyzet az, hogy túl jól élünk, a fiataloknak kevés a valós elfoglaltsága. Sajnos a helyzet az, hogy teljesen mindegy, milyen hosszú az iskola, az csak a valós döntés elhalasztását eredményezheti. Nehéz valós feladatokat találni számukra, ahol nem az ivarszerveik a jelentik a fő problémáikat. Márpedig, ha nem történik valami, akkor még sokkal furcsább eseményekre is számíthatunk.

Szépen lassan megyünk ki a normalitásból, ami észszerű is, hiszen nem marad más számunkra.

Aztán tovább olvasva az opust, megvilágosodásom támad. Itt valójában nem a pedofilokról van szó – mondjuk már ez is valami – hanem a buzikról. Őket félti, illetve ez nem is helyes, hanem a fiatalokat, akiket elkerülne a buzipropaganda, és ez katasztrofális lenne. Az új húsra vágynak valójában. Közismert hogy a fiataloknál, ahol a nemi szerepek a legbizonytalanabbak ott lehet keresni valamit, ott lehet igazán „érzékenyíteni”. Tulajdonképpen a 18-as karika az, amitől félnek, de nagyon. Valamiért a fiatalokra fáj a foguk, de nagyon. Nincsenek illúzióim. Valahogyan ez kordivat, és mint ilyen, nincs alóla kivétel, bármennyit harcolunk ellene. Mert mi lenne, ha a fiatalok csak akkor kerülnének ehhez az egészhez, amikor kialakul már a nemi identitásuk és remélhetőleg maguk dönthetnek felőle. De nem ez a helyzet. Dominak igaza van, hiszen akárhogy is nézzük a kérdést, előbb-utóbb valahogyan a javukra dől el a kérdés.

Az ellenzéknek meg mindegy, ők ellesznek a maradékkal, ami lepotyog. Megszedhetik magukat, és az éppen elég, csak utána mi következik? Mi lesz a gyerekeikkel, akik iskolába járnak majd – pontosan ilyen iskolába. És majd nem ismernek rájuk és szétteszik a kezüket majd: „Anyám én nem ilyen lovat akartam!” De akkor már késő lesz.