’56

0

Bevallom, nekem mindig felemás érzéseim voltak ’56 -kapcsán és úgy vélem nem csak nekem. Elég csak végigtekinteni az aktuális ’56-os megemlékezéseket, hogy lássuk: a politika sem tud mit kezdeni az egésszel. Néhány száz lézengő, erőtlen, meggyőződés nélküli beszédek többnyire semmiről, mindenfelé tanácstalanság.

’56 október 23. és november 4. között nem egészen két hét tellett el. Nem hosszú idő, mégis – mindjárt az elején – két különböző részre kell osztani. Ahogyan Pozsgai elvtárs a nagy megtérés idején, merészen előretolt tokával mondta: forradalom és szabadságharc. A szabadságharccal nincs is semmi probléma, a megszálló orosz csapatok ellen – egyáltalán: bárki megszálló ellen – harcolni nemes ügy, még ha ez esetben eleve kudarcra ítélt is. Más kérdés, hogy máig élnek közöttünk olyanok, akiknek ezek az idegen csapatok „felszabadítók” voltak. Ez azután át is vezet bennünket a forradalom problémájához.

Előre szeretném bocsátani, hogy – eltérően a baloldali narratívától – szerintem a forradalom nem jó dolog, viszont rossz.

A boldogtalan emlékezetű huszadik században három valamirevaló forradalom volt, egy kommunista Oroszországban, egy fasiszta Olaszországban és egy nemzetiszocialista Németországban. Mindhárom katasztrofális következményekkel járt, nem csak egy országra, hanem az egész világra. Tudom, a szavakkal való varázslás jegyében a német és olasz eseményeket szokták „puccs”-nak, „hatalomátvétel”-nek és egyebeknek nevezni, hogy ne hozzanak szégyent a „forradalom” nemes fogalmára, de attól még ezek bizony forradalmak voltak. Továbbá a nagyoktóberi amúgy is, önmagában hozott elég szégyent a forradalom elnevezésre, egy kis náci vagy fasiszta pluszban már nem oszt, nem szoroz. Sőt, hogy szenvedéllyé fokozzam a haladó baloldali értelmiség haragját, véleményem szerint többnyire az ellenforradalom az igazán szeretni való társadalmi megmozdulás a történelemben.

Itt rögtön meg is állhatunk egy pillanatra. ’56 ugyanis nem történelem, a közel és félmúlt sohasem az, hanem genealógia, családtörténet. Szeretik persze az eseményeket a történészek kezére adni, mondván azok majd „objektíven” szemlélik azt. Ez azonban nehezen elfogadható. A mi családunkból például a huszadik század minden jelentősebb baloldali dzsemborija esetében akasztottak, vagy szerettek volna. Be kell vallanom emellett, hogy a családom is akasztatott, mikor szükségesnek ítélte. Ember legyen a talpán, aki erre a családból „objektíven” tud tekinteni. Mondjuk bármit is jelentsen az „objektív” szó a történelem kapcsán, hiszen legtöbbször nem más ez az „objektivitás”, mint az egyrészt-másrészt sunyi módszere a veszélyes állítások elkerülésére. De vissza ’56-hoz.

Ha novemberben nem jönnek be az oroszok…

Tudom, az én fejembe is azt verték, hogy a „mi lett volna ha” történelmietlen, tudománytalan és népmesei gondolkodásra vall. Csakhogy sajnos ez a „mi lett volna ha” a legérdekesebb a történelemben. Tehát ha nem jöttek volna az oroszok, akkor hogyan képzeljük el a későbbiekben mondjuk Nagy Imre – a virtigli moszkovita kommunista – és Mindszenty József – aki az ország zászlósurának tartotta magát – együttműködését? Mi lett volna a magyar történelem legnagyobb rablása során elkonfiskált javakkal, földekkel, gyárakkal, házakkal? Ne feledjük: a rablást ugyan a kommunisták fejezték be, de elkezdeni a „szabadon” választott kormány kezdte, rögtön ’45-ben. A „második köztársaság” – ahogyan libsi honfitársaink előkelően szeretik nevezni. És amiről elmondhatjuk, hogy a dolog már rosszul kezdődött.

Mire ’56-hoz érünk az ország már tele van az új urakkal, a legfelsőbb vezetéstől az üzemi kiskirályokig. Minden idők egyik legnagyobb elit-cseréje zajlott le, bár a cselédeket és disznópásztorokat, aki a hatalomhoz jutottak, elitnek nevezni azért erős túlzás. Velük vajon mi lett volna? Miféle út vezetett volna vissza a rablott Rózsadombi villából a szuterénbe lévő házmester-lakásig? A titkárnős, bőrfoteles irodától a kapához?

Ezeket a kérdéseket ’56 függőben hagyta és ez érthető is, hiszen a szabadságharc fontosabb volt, mint összeveszni azon, hogy mi lesz utána.

Ez nagyszerű dolog volt, hiszen amúgy a szittyákra az jellemző, hogy nem csak hogy előre isznak a medve bőrére, hanem ugyancsak előre össze is vesznek rajta. ’56-nak egyszerűen nem volt elég ideje ellenforradalommá nemesedni. Az már kevésé menthető, hogy ugyan ezeket a kérdéseket ’89-ben sem sikerült, nemhogy megoldani, igazán felvetni sem. A ki nem mondott kérdések ki nem mondott válaszokat vonzanak és ez pedig nem más, mint az a zajos csend, ami ’56 ünnepén most is körülvesz bennünket.

Facebook Hozzászólások