A pedofília művészete – avagy a halmozottan hátrányos helyzetűek bűnei I.

40

„A római vitéz nép igen sokáig nem ismerte ama színi mesterségeket, melyek ha az érzékek csiklandoztatására lőnek is kitalálva; de bizonyára csak az erkölcsiség romlottsága miatt lettek divatosakká…”

Szent Ágoston: De civitate Dei

Sokat töprengtem, megírjam-e ezt a szösszenetet. Tartottam ugyanis attól, hogy elveszítem művészet és színházkedvelő olvasóim szeretetét, márpedig a magamfajta skriblert ez a szeretet élteti. Úgy döntöttem azonban, hogy megkockáztatom az olvasók neheztelését, tán Arisztotelész híres kijelentése hatására, aki azt találta mondani, hogy: „Szeretem Platónt, de az igazságot még jobban szeretem.” Nos, én is így vagyok ezzel.

A zaklatásos performansz legújabb – hazai – eleme, hogy egy bizonyos Kerényi Gáborról is kiderült, hogy fiatal fiúkat zaklatott pályája során, mi több, az is, hogy ez rendszeres dolog volt nála. Kerényi az Operett Színház igazgatója, főrendezője, atyaistene volt sokáig. Most azután jól kirúgták, illetve „nyugdíjba vonult”. Teljesen magától – nyilván. Ez az ember – libsi vélekedés szerint – halmozottan hátrányos helyzetű és elnyomott. Egyrészt zsidó az istenadta, másrészt pedig buzi. Szakszóval pederaszta. (Ha biciklizik akkor velocipederasza. Bocs.) Az ilyeneket eleddig védelmezendőnek tartották, akiket a gonosz ciszheteró, homo- és judeofóbok elnyomnak, megkeserítik életüket, pedig ők aztán pont olyanok, mint mi, és aki ezt nem érti az amúgy fasiszta.

Na most. Először is azt, hogy Kerényi pont olyan lenne, mint én, azt kikérem magamnak. Másodszor pedig kiderült, hogy az ún. „védendő” kisebbségek bizony furcsa vonásokat képesek produkálni, amint hatalomhoz és befolyáshoz jutnak. Harmadszor pedig, amiket tett, éles fénnyel világítanak rá, hogy mennyire fertőzött, romlott az a közeg, amelyben ezek az emberek tevékenykednek, élnek és „alkotnak”.

A zaklatók közül először Kerényinek volt annyi esze – vagy volt annyira pofátlan –, hogy tetteit a szent „művészetre” tekintettel próbálja mentegetni. „A művészi szabadsággal éltem a tehetségek fejlesztése érdekében” találta volt mondani a HVG-nek adott interjúban. Továbbá azt is sikerült elmondania, hogy „Az én egész egyéniségem szabálytalan. Mindent, amit csinálok, abban a legmélyebben benne van a saját sugárzásom és hitem.”

És eközben nem sült le a bőr a pofájáról.

Amúgy, Kerényi „művészetét” többnyire az operettek terén fejtette ki. Mint sugárzó pederaszta. Ennek kapcsán olyan hihetetlenül fontos, az emberiség jobbítását célzó műveket rendezett, mint Kálmán Imre Csárdáskirálynője, vagy Fényes Szabolcs: „A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak”. Gondoljunk bele, mennyivel lenne szegényebb a világ, ha egy csinos, jó hangú primadonna miközben kivillanó fehérneműben ropja, csak úgy, elénekelné: „Hajmási Péter, Hajmási Pál/ A barométer esőre áll/ Ne búsulj rózsám, mert az egy garast sem ér” stb. szövegű mélységesen művészi dalt, és Kerényi nem teszi hozzá a maga kicsit verekedős, fenékközpontú művészetét.

Biztos, hogy sokkal szegényebb, szürkébb, élhetetlenebb lenne a világ.

Kerényi és még nagyon sokan mások, visszaélnek azzal, hogy a huszadik századra a bölcsek arra a lesújtó, mondhatni enciklopédikus impotenciáról tanúskodó véleményre jutottak: nem mondható meg tudományosan és objektív kritériumok alapján, hogy mi is a művészet. Hát, azt, hogy mi a művészet, azt teljes bizonyossággal magam sem tudom megmondani. Nagy híve vagyok ugyanakkor Hegelnek, aki a „mi a művészet?” kérdésre adott válaszát azzal kezdi, hogy mi nem az.

Én magam, úgy vélem, az operett minden bizonnyal nem művészet, hanem a szórakoztató ipar korai, mára kissé divatjamúlt terméke. Persze az irodalmi Nobel-díjjal is felcicomázott, kappanhangú amerikai slágergyáros Bob Dylan óta a fene se tudja.

Kerényi azonban nagy művésznek véli magát és színházi pályafutását pedig a művészi lét csúcspontjának. Hosszú, hányatott életem során rá kellet jönnöm, hogy a Művészet és a művészet létrejötte, valamint a művész három különböző dolog.

A nézőtérről nagyon másképpen néz ki a díszlet, mint hátulról.

Valamint a művész is másképpen néz ki a TV-képernyőn okosan nyilatkozva, mint szénrészegen a klubban tántorogva. Ettől függetlenül, nincs az a művészet, még ha valóban az is, ami megérné, hogy emberek szenvedjenek miatta. Nem olyan fontos az. Ha Michelangelo a sixtusi kápolna freskóit csak emberi vérrel tudta volna megfesteni, akkor ne csinálja. Sokkal szegényebbek lennénk egy művészi élménnyel, viszont néhány ember túlélné a véradást.

Thália papjainak és papnőinek erkölcsei már régóta súlyos kétségek tárgyát képezik. Közismert, hogy nem is oly régen, a színpadon fellépő hölgyek nem viseltek alsóneműt, így aztán a huszárezred teljes tisztikara, a kánkán nevezetű táncot is tartalmazó művek esetén, az első sorokba vásárolt jegyet és élénk érdeklődést mutattak a színházi látcsövek iránt. Sőt, egyes vaksibb, de roppant érdeklődő nézők méretes katonai kukkerrel érkeztek.

Nem volt ez új dolog. Anno, már a rómaiak mélységes megdöbbenéssel vehették csak tudomásul Szent Ágoston azon ítéletét, hogy sokkal méltányosabb dolog volna Scipio Nasicát részesíteni istentiszteletben, aki azon fáradozott, hogy a szenátust rábeszélje a színi előadások tilalmazására, mint azokat a képzeleti lényeket, akiknek nevében annyi erkölcsi métely hatolt be a rómaiak köz- és magánéletébe.

Mára sem változott oly nagyot a világ. Most a színművésznők már nem hogy alsóneműt, de az égvilágon semmit sem viselnek a legművészibb előadások kapcsán és – meglepő módon – ezt sem ők, sem pedig a mélyen tisztelt nagyérdemű nem tekinti zaklatásnak.

Innen folytatjuk.

Facebook hozzászólások