Arcmások II. – a bohóc

4

„Ha a helyzet komolyra fordul, hazudni kell.”

Jean-Claude Juncker FAZ 2011

Történt, hogy 1867-ben III. Napóleon császár – becenevén a kis Napóleon – vételi ajánlatot tett a luxemburgi nagyhercegnek, aki egy személyben holland király is volt. Az ajánlat tárgya a nevezett  hercegség megvásárlása volt, meghatározott összeg ellenében. Mivel Bismarck kancellár hevesen ellenezte a dolgot, így az üzlet meghiúsult.

[rule style=”rule-dotted” ]

Elgondolkodtató, hogy efféle ajánlat egyáltalán megszülethetett egy államra vonatkozóan. A derék luxemburgiakat nem kérdezték, mert nyilván biztosak voltak benne, ha az ár jó, akkor ők benne vannak. Voltak ugyan régebbi példák országok, országrészek, mint például Alaszka – ahogyan sokan nevezték: „Andrew Johnson elnök jegesmedvekertjének” – amerikai megvásárlása az orosz cártól, ezek azonban távoli, ismeretlen, embernemjárta helyek voltak, ellentétben Luxemburggal, amely Nyugat-Európa közepén feküdt. Persze nem tudhatjuk, mi járt a derék császár eszében, de biztosnak látszik, hogy úgy gondolta: Luxemburgban minden eladó. Ugyan a „luxemburgi kérdés” ráirányította a világ figyelmét a mini-államra és londoni egyezmény kimondta Luxemburg örök függetlenségét, a pénzhez való vallásos viszony azonban mit sem változott.

Nyilván a tudatalatti játéka, hogy ez a történet jutott eszembe mikor arra gondoltam, másodjára Jean-Claude Juncker-ről, az Európai Bizottság elnökéről kéne írni. Végül is oly sok minden köti össze Schulz barátunkkal.

Itt van mindjárt a szesz.

Van persze különbség is kettőjük között, míg Schulz egykori profi alkoholista, addig Juncker máig gyakorló amatőr. Ebben a minőségében kínosan emlékezetet a boldogult Borisz Jelcinre, különös tekintettel arra, hogy mindketten a „közepes fokúnál erősebb alkoholos befolyásoltság kamerák előtt” című műsorszámban alkottak már eddig is maradandót. Bár Juncker katonazenekart még nem vezényelt; tudomásom szerint legalábbis. Schulz egyébként abbahagyta az ivást, pedig nincs veszélyesebb a rendszertelen alkoholizmusnál. Pia tekintetében nem is értem mi bajuk van Orbánbasival, legalább a pálinkafőzős ötletét fogadhatták volna megértőbben, mondhatni von Haus aus.

Amint a nyitó idézet is tanúsítja, az elnök úr nem híve a transzparens politikának. Stílusához sokkal jobban illenek a banki tárgyalók klimatizált, steril körülményei, ahol nem szükségesek a humanista, emberbaráti lózungok, hanem egyből a lényegre lehet térni és megállapodni abban, hogyan fosszák ki a többi állam kincstárát az „adóoptimalizálás” segítségével. Ebben barátunk például verhetetlen, amit luxemburgi miniszterelnökként és pénzügyminiszterként bemutatott, attól a legigényesebb uzsorásoknak is összefut a nyál a szájában. Nyilván ezt érti „értékközösség” alatt, amiről oly gyakran és oly mély átéléssel szokott beszélni, mint például itt: „Európa számomra mindig is egy értékközösséget jelentett, amire büszkék lehetünk.” Mit mondjak erre lehetnek is.

A többi tulajdonképpen lényegtelen. Hiszen okos fejében megvannak a módszerek arra is, hogy a sötétben hozott döntéseket elfogadtassák az ostoba többséggel.Mi elhatározunk valamit, aztán bevisszük a köztudatba és kivárunk egy ideig, hogy mi történik. Ha ezután nincs nagy kiabálás, és nincsenek felkelések, mert legtöbben nem is értik meg, amit elhatároztunk, – akkor tovább megyünk lépésről lépésre, addig, ameddig már nincs visszaút.” – mondja megejtő őszinteséggel hősünk egy, a Spiegelnek adott interjúban. Azt, hogy az efféle mély őszinteség hátterében mennyire találhatóak az elfogyasztott felesek csak találgatni tudjuk.

Van egy további szál is ami összeköti hőseinket, ez pedig az, hogy mindketten Angela Merkel jóvoltából lettek azok az EU-ban, akik. Szájukkal tulajdonképpen Merkel szól hozzánk és szemeikkel ő néz bennünket. Hogy mit lát bennünk, abba inkább nem gondolok most bele. Úgy vélem, ez adja annak a magyarázatát is, hogy miért efféle súlytalan, gyenge, gondolattalan és nyilvánvalóan kézben tartható alakok kerülnek az Unió kulcspozícióiba.

Ha a döntések és a döntéseket megalapozó elmebaj eredetét keressük, akkor ugyanúgy Merkelt találjuk.

Mert bármennyire is terhelt az EU döntéshozatal mindenféle bürokratikus megkötésekkel, szükségszerűen végeláthatatlan kompromisszumkényszerrel, egy okos, legitim Bizottsági elnöknek nagy hatalma lehetne. Hiába élünk a német negyedik birodalomban, kijátszhatná egymás ellen a mindig torzsalkodó nemzeti politikusokat, mi több, tán még az egymás piacaira fenekedő nagyvállalatokat is, és önálló játékteret teremthetne magának. Na ez az, amire Merkelnek nincs szüksége.

Olyan emberek kellenek, akiknek biztosan nincsenek a következő poháron túlmenő elképzelései.

Az uniós „politikusok” ezért olyanok amilyenek. Mivel láthatóan nincsenek saját gondolataik, bárkiét el tudják ismételni, anélkül, hogy kényelmetlen érzéseik lennének. Eljátsszák a rájuk osztott szerepeket, több-kevesebb átéléssel és felveszik a fizetésüket. További közös tudása Schulznak és Junckernek a hibátlan libsi nyelvezet használata. Ha halljuk őket, nem lehet eldönteni, hogy melyikük beszél, kivéve ha Juncker be van rúgva, mert akkor azért ő eléggé sajátos. Ám bárhogyan üvöltenek is, mi mindig a trón mögött állók suttogását halljuk.

A háttérben eközben a „nagyok” – ami a többesszám ellenére mostanában egyedül a Bundesmuttit jelenti – elintézik a dolgokat, úgy, ahogyan nekik tetszik. Bizonyára ezért vannak olyan nagy számban az EU döntéshozók között a Benelux államok bukott politikusai is – túl azon, hogy ők a leghülyébbek – hogy ne legyen mögöttük komoly nemzeti támogatás, mert akkor elszabadulhatnának.

Persze tudom mindezen okoskodás csak az okok eggyel tovább tolása és adódik a kérdés: vajon Merkel miért teszi, amit tesz?

Facebook Hozzászólások