Baloldaliak a kertben

1

„Az élet olyan mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” Rejtő Jenő örökbecsű gondolata jutott eszembe, miközben olvasgatom a párját ritkító értelemmel felszerelt Kettős mérce” című blog utóbbi írását bizonyos Ámon Kata tollából, aki – minő meglepetés – a CEU jeles hallgatója, ahol is gendert és szociológiát is tanul, ahogy kell.

A cikk nagyjából arról szól, hogy az élet szar. E nagyívű felismerés kerettörténete, hogy szerzőnk a nagyanyjával ül a kertben Tatabányán, amely helyzet több szempontból is elgondolkodtató. Először is a kertben többnyire jól érezzük magunkat, mármint mikor csak úgy üldögélünk benne. Mert persze van mikor maga a szenvedés; például mikor kapálni kell, vagy széthordani a trágyát. Másrészt mi ez az üldögélés? Miközben szerzőnk a gonosz fehérek által a gyarmatokból kizsákmányolt javakból felhalmozott kertben üldögél és a nagyanyjával kvaterkázik a szerte a világban percenként felpofoznak 521 nőt, óránként leölnek egy bálnát, 10 hektár dzsungelt irtanak ki, teleköpködik a levegőt széndioxiddal, a dodók már ki is haltak és elfogyott a pilseni a sarki boltban.

Egyszóval iszonyú dolgok történnek, ők meg csak ülnek; de jobb ha nem lovalom bele magamat.

Miközben mindezek az igazságtalanságok, kínzások és justizmordok zajlanak a háttérben, a történet egy pontján a nagymama drámaian felsóhajt: „Egy egész életet végigdolgoztam, de minek?” És tényleg. Minek kell állandóan dolgozni? A szerencsés szerzőnek már sokkal jobb dolga van, fel is sorolja, hogy mi mindent nem kellett csinálnia a CEU-n. „…nem végzett nehéz mezőgazdasági munkát kisgyerekként, akinek már nem kellett másokra főznie, akinek nem kellett másokra mosnia cselédként, akit nem aláztak meg mindennap, aki nem tologatott szénnel teli csilléket várandósan, aki nem takarította évekig a tanácsházat,…” Mondjuk a várandós csilletolásnál szerintem kicsit megcsúszott a szerző és talán Ferge Zsuzsa helyett véletlenül Émile Zola mester Germinal című művébe lapozott bele, abban bányásznak állandóan az elnyomottak, de ezt most hagyjuk. A nagyi élete tehát céltalan volt, felnevelt ugyan két gyereket, de minek? Nem tölti el büszkeséggel még az sem, hogy ilyen helyre CEU-s unokája van neki ott a kertben.

Innen rugaszkodik neki a hallgatónő, hogy felfesse a világ infernális panorámaképét. „Mint ahogy az emberek többségének is így telik el az élete.” Szörnyű ez. Csak tolják azt a rohadt csillét és sehol semmi. Mondjuk van kert, ház, gyerekek, unoka – mindez Tatabányán – de az egész mit sem ér.

Az emberiség sorsa, itt e földi siralomvölgyben örökös nyűg, szenvedés, elnyomás, szolgasors.

De ne csüggedjünk. Ahol legnagyobb az ínség, ott a legközelebb a segítség – tartja a közmondás. Itt vannak mindjárt a baloldaliak. „Baloldalinak lenni annak a rendszernek az elutasítását jelenti, amely anyagi és ideológiai értelemben is fenntartja azokat a viszonyokat, amelyekben az emberek, sőt, általában a világ élőlényeinek döntő többsége fölösleges szenvedésben éli mindennapjait.” – ad egy hevenyészett definíciót a gender-hallgatónő, amúgy CEU-san. Itt felcsillan az olvasó szeme és várja, hogy most majd jól megmondják, hogy mit is javasolnak az elutasított helyett. De nem. Pedig ha elutasítunk valamit célszerű helyettesíteni mással, különben baj lesz.

Előkerül, „…hogy a nő ingyen munkát végez otthon…”. Ez mindig előkerül. Mert igazságtalan, azzal a bagatellel akarják kiszúrni a szemüket, hogy ott van a két szuszogó jóllakott, egészséges gyerek az ágyban a fárasztó nap után párja megsimogatja, hogy van hova és miért hazamenni – ez mind smafu. Órabért neki. A szerelem egyetlen lehetősége az azonnali készpénzfizetés. A jól kifizetett asszony boldog.

Az írásban ezután a gonosz ciszheterók további bűneinek felsorolása következik, köztük egy meghökkentő kitétellel: „…természetes, hogy a csibéket élve ledarálják az élelmiszerüzemben…”. Nos, én nem tudom, hogy mit adnak a CEU-soknak a menzán, de ez kissé erősnek tűnik. Annak idején a szépemlékezetű Beatrice együttest hozták hírbe élő csirkék ledarálásával, de azt még a köztudottan nem túl gátlásos Nagy Feróról sem tételezték fel, hogy meg is ette…

A kiszolgáltatottakkal való együttérzés és a jajongás az egekig csap. Mert ők – a kiszolgáltatottak – nem tehetnek semmiről.

A baloldali világképben az embernek nincsenek döntései a saját sorsát illetően, nincs szabad akarata.

A társadalom által programozott gép a többi gép között. Nem én határozom meg a sorsomat, az már születésem előtt meghatároztatott a gonosz, fehér, ciszheterók által. És valóban. Ha ilyennek látom az életet, akkor tényleg szar. Mármint annak, aki így látja. Egyedül balliberális embertársaink jelentenek üdítő kivételt. Ők ugyanis valamiképpen meghaladják az amúgy mindent uraló társadalmi determinációt – még Tatabányán is – és jól megmentik az elnyomottakat. Hogy erre hogyan képesek, miközben a többiek esztelen automataként a kizsákmányolók csilléjét tolják az rejtély, de a CEU-nak bizonyára szerepe van benne.

Végezetül, ellentétben a baloldaliakkal, én nem tudom hogy miképpen kéne megoldani a világ összes baját. Arra azonban van egy javaslatom, hogy miképpen lehetne a nagyit felvidítani. Miközben ő üldögél a kertben a szerző gyorsan felássa azt, megmetszi a szőlőt, elmosogat, kitakarít helyette, hogy a szegény megfáradt asszony pihenjen egy kicsit. Aztán a szépen gondozott kertben, a halványuló napsütésben melléül és beszélget vele. Megdicséri az almás pitéjét. Nem mesél neki a csúf ciszheterókról, nehogy megijedjen. Néha kihagy egy tüntetést – úgyis mindegy, hogy tízen vannak, vagy kilencen – és inkább meglátogatja. Ja, és mindezt ingyen. Meglátja fel fog derülni a nagyi kedve és nem sajnálja majd azt a munkát amit – többek között – az unokájába is fektetett.

Facebook Hozzászólások