Évzáró II.

42
 

 

 

„A bolond iskolája nem a szó, hanem a baj.”

Démokritosz

Ígéretemhez híven megpróbálom, tekintettel az olvasók lelkére, röviden összefoglalni 2017. év honi eseményeit, ahogyan én megéltem azokat.

Továbbra is mély meggyőződésem, hogy a hazai ballibsi ellenzék egyik legfőbb – ha nem az egyetlen – fontos feladata az én nem szűnő szórakoztatásom. Rohamosan öregszem, és ez többek között azzal jár, hogy egyre kevesebb oly dolgot látok magam körül, melyet ne láttam volna már jó néhányszor. Sajnos ebből az is következik, hogy unalmassá válnak ezek az ügyek. Ha egy krimi első oldalán már tudjuk, hogy ki lesz a gyurcsány, akkor azt nem nagyon van kedvünk végigolvasni. A szittya közélet azonban zseniális szerző, és a stand up-tól a tragédiáig minden színpadi műfajban nagyszerű közjátékokat és jellemábrázolásokat alkot.

Olyanokat, melyek messze meghaladják az én fantáziámat, ezért csak álmélkodni tudok rajtuk.

2017-ben fatornyos hazánkat sem kerülte a nemek háborújának aktuális felvonása: a #metoo kampány. Némi turáni mellékízzel természetesen. Fény derült itt mindenféle zaklatásra. Volt, aki ártatlan hölgyek érzékenységébe gázolt bele, mint Havas tanár úr, mások fiúcskákat vegzáltak, mint Varánusz Xavér pederaszta billentyűs.

Zárójel. Akit ezért egyébként egy normális korban, a vegzálójánál fogva szegeznének fel a csűrajtóra, örök okulásául az efféle „másság” híveinek és főleg gyakorlóinak. Zárójel bezárva.

Ha az egész nem lenne ennyire nyomorult és lesújtó, akár gyönyörködhetnénk is abban, ahogyan a csatára készülve ellenségeink egymás nyakát tekerik ki a nagy, ideologikus felbuzdulásban.

A haladás – a fenti izgi eseményeken túl – az elmúlt esztendőben főként a választásokra készült. Ezzel kapcsolatban van az a 2017-ben is fájó kérdés, hogy miért ennyire hülye az ellenzék?

A magyar történelem ismerete nélkül nincs erre helyes válasz.

Aki 1990-ben kapcsolódik be a szittya sorsba, csak arra a következtetésre juthat, hogy valamiféle járvány betegíti meg azt aki valamely ellenzéki pártra bízza a boldogulását. Ezután már csak arról folytathat vitát, hogy vajon cseppfertőzéssel, nemi úton, vagy esetleg a Klubrádió frekvenciájával terjed a betegség. (Bár ez utóbbi feltételezés egyenesen elvezet bennünket a zöld buzisugár-kilövőhöz és a gyíkemberek teóriájához.) Sajnos a valóság ennél sokkal prózaibb.

Anno, 1945-ben egy sajátos, a maga módján egyedülálló elitváltási kísérlet zajlott nálunk. Ennek keretében a társadalmat a talpáról a feje tetejére állították, így a legalja került felülre. Cselédek, disznópásztorok és magukat műveltnek vélő zsidó szatócsok lettek az új undokak. Aztán, mikor úgy látták, hogy minden „réginek” vége már, úgy döntöttek, hogy nyíltan színre lépnek, magukénak nyilvánítva a nemzet minden szellemi és materiális vagyonát, és ezt az aktust – jobb híján – elkeresztelték „rendszerváltásnak”.

Akiket most látunk a haladó libsizmus képviselőiként, azok emezek gyerekei és unokái, ellátva a megfelelő, atyáikra hajazó szellemi örökséggel.  Nem, vagy csak elenyésző számban találhatunk a jelenlegi ellenzék hangadói között olyat, aki nem valamely volt undorító kommunista nagymenő retyerutyájából származik. Itt – ebben a veretes szellemi örökségben – rejlik minden hülyeség gyökere.

Gyümölcséről ismerszik meg a fa.

2017 legfőbb munkája, az ellenzéki oldalon, az „új arcok” kényszeres keresése volt. Jöjjön már valaki – könyörögtek – aki családi alapon legalább nem egyenesen köthető a régi jó sortüzekhez és akasztgatásokhoz, mert az már olyan snassz. De nem jött. Ez egyébként ’90 óta folyik, mára görcsössé vált, és egyáltalán nem tűnik fel, hogy az „új arcok” pontosan azokat a hülyeségeket szajkózzák, mint a régi arcok, lévén azok egyenesági leszármazottai és alapvető eszméik – „genetikusan”, hogy Kertész Ákos örökbecsű oksági meghatározását használjuk – szintén ugyanazok.

E tekintetben az év legnagyobb felfedezése és egyben a leggyorsabb kudarca a Momentum nevezetű ifjúsági önképzőkör volt. Pillanatok alatt lettek a honi libsizmus állócsillagából ugyan annak hullócsillaga. (Bár engem – ha már az asztronómiai objektumoknál tartunk – inkább a fekete lyukra emlékeztetnek.) Az év elején még az egész haladó oldal hordozta utánuk a hermelinpalástot, fogta ki a lovakat a kocsijukból és ivott pezsgőt a cipellőjükből (Brrr! Ezt nem kellett volna.), mára újra hülye kis taknyosok lettek ugyanott, az „egység” megbontói.

Ezzel a kör bezárult, ex nihilo nihil fit – ahogyan a művelt szingaléz mondaná.

A kudarc hatására azután némileg régebbi „új arcok” kerültek elő, mint Botka, vagy KariGeri, hogy végül a vargabetűk után végül a legrégebbi „új arc”, a Fletó ölelő karjaiba hulljanak. Mindeközben természetesen – a gépies szükségszerűségnek megfelelően – választási „programok” is születtek, de ezek nem érdekelnek senkit; a minőségükből ítélve legkevésbé a szerzőiket.

Így várjuk hát az új esztendőt. Mindenki felkészült rá a legjobb tudása szerint. Ennek a felkészültségnek jegyében hangzott el 2017 legvészjóslóbb horizontú mondata is: „A Gyurcsányok hosszú életűek.”

BUÉK